2016. július 9., szombat

A MEGSZENTELT VÍZ

Isten azáltal, hogy Krisztus személyében megtestesült, megszentelte a halandó emberi természetet. Az emberi test így többé már nem csak „a bűnnek hajléka”, „hústest”, amely mintegy sírként tartja magába zárva a lelket, hanem a feltámadás örömének részese is, a Szentlélek temploma. Krisztus megszentelő műve pedig nem korlátozódik az emberi természetre: a természeti világ egyes elemeit is dicsőségének körébe vonta, a kegyelem csatornájává téve őket. Így válik az áldás forrásává a víz is, amely ugyancsak jelentős helyet kap az Egyház életében.

„Aki nem születik vízből és Lélekből, nem léphet be Isten Országába” – mondta Nikodémusnak az Úr (Jn. 3;5). Erre utal Pál apostol is, amikor azt írja Titusznak: „Mikor azonbn megjelent üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete… megmentett minket az újjászületés fürdője és a Szentlélekben való megújulás által.” (Tit. 3;4-5).

Az ortodox egyház többféle megszentelésben is részesíti a természeti világot: megáldásra kerülnek a kertek, vetések, az emberi hajlék, többféleképpen szentelődhetnek meg akár egyes dolgok is: a kenyér másféle áldást nyer az asztalon, ha étkezés előtt imádkozunk, mást az Artoklaszía szertartásában, és ismét mást – a legteljesebbet, semmivel össze nem mérhető módon – az Oltárasztalon, amikor Krisztus testévé válik.

Az Egyház két szertartást is ismer a víz megszentelésére: az ún. Kis- és Nagy Vízszentelési szertartást. A különbség ezek között az, hogy a Nagy Vízszentelést (Megasz Agiazmósz), évente csupán egyszer, Vízkereszt (gör. Theofánia – kb. „Istenjelenés”) ünnepének alkalmával végezzük, míg a másik az év bármely napján elvégezhető önmagában is, de más alkalmakkor is, például házszentelés, gépjármű megáldása, stb. esetén. A Kis Vízszentelés (Mikrósz Agiazmósz) vize az Egyház áldásával gyógyír minden testi és lelki panaszra és megerősítés a hitben; ám a vízkereszti szentelt víz a keresztség vize, az újjászületés fürdője: a pap azt az imát olvassa fölötte, amellyel kereszteléskor a keresztség vizét áldja meg, és a szertartás ugyanúgy az Isteni Liturgia keretébe ágyazódik, mint ahogy a keresztségnek is ott van a helye. „A Nagy Vízszenteléskor megfigyelhető, hogy mind az azt kísérő tropárionok („Az Úr hangja a vizek felett…”), mind az Izaiás könyvéből való prófétai olvasmányok erőteljes szimbolikus karakterrel bírnak, amellyel a Krisztus megkeresztelkedését idézik föl, és ezzel a szertartást az Úr ünnepeihez csatolják” (Szotirosz Kozmopoulou archimandrita) – ezzel szemben a Kis Vízszentelés énekei az Istenszülőhöz szólnak. A Nagy Vízszentelés tehát az Egyház egyik misztériumával van szoros kapcsolatban, ezért is alakult ki az ennek megfelelő előkészület, az ünnepet megelőző böjti nap.

Amellett, hogy egyszer egy évben kerül rá sor, fontos az is, hogy az ünnepnek ezen az egy napján ihatnak ebből a vízből a hívek. A Kis Vízszentelés során megáldott vízből akár naponta lehet inni, azonban a Vízkereszt ünnepét pontosan emiatt már igen régi időktől, a 4. századtól egynapos szigorú böjt előzi meg, felkészülésként a szentelt víz magunkhoz vételére. Fontos tehát, hogy az abból inni szándékozók tartsák a január 5-ei böjtöt, és tudatában legyenek jelentőségének: régente a keresztények nem is mertek a vízkereszti szenteltvízből inni böjt nélkül, ahogyan az Eucharisztiához sem járultak anélkül. A hívek körében szokás hazavinni az ünnepen szentelt vízből, és azzal megszentelni a lakhelyet, azt akár egész évben otthon tartani, mintegy a ház és a benne lakók védelme érdekében. Bakojannisz archimandrita írja a vízszentelésről szóló könyvében, hogy „amint tisztelettel vesszük körül a szentek ereklyéjét – mivel leszállt rájuk a Szentlélek kegyelme – úgy kell tisztelettel öveznünk a nagy Vízszentelés vizét is ugyanezen okból, ha otthonunkban tartjuk” (26.o).

A Nagy Vízszentelést – gyakorlati okokból – kétszer is el szokás végezni Vízkereszt ünnepén: annak előestéjén, a királyi Imaórákat és Nagy Szt. Vazul – alkonyatkor megtartott – liturgiáját követően, valamint magán az ünnepnapon. Fontos tudni, hogy a szokásnak, mely szerint e napon a pap élő vizeket is megáld a kereszttel – a keresztet a vízbe dobva, legyen az folyó, tó vagy tenger – nincsen köze magához a nagy vízszentelési szertartáshoz.



Források:



Φουντούλης, Ιωάννης, Απαντήσεις...Δ’, Αθήναι, 1994.

Κοσμόπουλου, Σωτήρος, Σχέση Μικρού και Μεγάλου Αγιασμού (κήρυγμα)

Μπακογιάννη, Βασίλειος, Μικρός και Μεγάλος Αγιασμός, Πάτρας, 1997.