2016. július 9., szombat

A MUNKÁLKODÓ ÁTHOSZ - Ephrem Lash archimandrita

Sir John Masterman mesélte, hogy egy alkalommal, amikor épp az oxfordi Worcester College-beli szobájában dolgozgatott, egy amerikai gyerek kandikált be az ablakán, majd visongva rohant vissza a szüleihez: „Ujjé, ezek a romok lakottak!” A következőket nem tudományos előadásnak szánom – inkább arról szeretnék beszélni, milyen érzés lakónak lenni „e romok”, a Bizánci Birodalom romjai közt; milyen az egyszerű szerzetes élete a nagy áthoszi kinovion[1] monostorok egyikében. Remélem, hogy egy ilyen megközelítésnek, bármennyire személyes és tudománytalan legyen is, megvan a helye még egy ilyen illusztris, tudós társaság ülésén is.[2]

Elöljáróban arra kell fölhívnom a figyelmet, hogy bár a kinovion házakban mindenütt igen hasonló életszabályokat követnek a Hegyen, mégis minden monostornak megvan a saját, egyéni stílusa az életvezetésben, s megvan a maga sajátos légköre. A nagy monostorok többségét érintő fellendülés óta, amely a ’70-es évek elején kezdődött, ezt a légkört, e szellemiséget nagyrészt az apátok, azaz a monostor elöljáróinak a személyisége határozza meg. Ami az egyik helyen mindennapi, egészen szokatlan tud lenni máshol. Az a négy közösség, amely végső soron Filotheu-i Efrém atyától függ, azaz a Filotheu, a Karakálu, a Xiropotámu és a Kasztamonitu, mind erősen családias jelleggel bír, ami viszont meglehetősen szokatlan a Szimópetrában, az Emiliánosz atya alatt élők számára, és még sokkal szokatlanabb nekünk, akik a Dochiáriuban lakunk Grigoriosz atya vezetésével.

Az 1970-es évek végén a Dochiáriu még mindig idioritmon[3] ház volt, melyet féltucat, tiszteletre méltó öregúr lakott, köztük a Xenofondosz korábbi apátja, Evdokimosz atya, aki 1905-ben született, és Benjámin atya, akit 1935-ben avattak szerzetessé. Ebben az időben a „zelóták”[4] épp egy második monostor megszerzésén fáradoztak: már a kezükben volt az Eszfigmenu, amelynek falaira kitűzték az „orthodoxia vagy halál” feliratú lobogót, s ahol a szerzetesek meg vannak győződve arról, hogy a világ a római katolikusok, zsidók és szabadkőművesek roppant összeesküvésének színtere, akik a pápával és a konstantinápolyi pátriárkával karöltve fáradoznak az orthodox hit megsemmisítésén. Nagyon sok kis kellionban[5] és remeteségben élnek zelóták. Ezek egy csoportja bevette magát a Dochiáriu zarándokszállására, azzal a szándékkal, hogy átvegyék a monostor irányítását. A maroknyi öreg szerzetes természetesen képtelen volt erőnek erejével eltávolítani őket onnan, ezért a rendőrséghez kellett fordulni, hogy kilakoltassák a betolakodókat. Ezek később festettek egy ikont, amely a negyedik kereszteshadjárat után a latinok követőitől mártíromságot szenvedett szerzetesek különféle csoportjait ábrázolja: másolatai ma is kaphatók Athén és Thesszaloniki egyes kegytárgyboltjaiban.

Ennek az epizódnak a folyományaképp az Iera Episztászia[6] sürgősen egy olyan apát keresésébe fogott, aki át tudja venni a monostor irányítását, és szavatolni tudja annak újjáéledését és jövőbeli biztonságát. Végül Nyugat-Görögországból a Pruszó-i Grigoriosz atya vállalta magára a feladatot, és 1980-ban meg is érkezett tehetséges, élénk és fiatal szerzetesekből álló kis közösségével. Maga Grigoriosz atya pároszi születésű, ahol fiatalon megismerkedett a Longavarda-monostorban élő Filotheosz atyával. Gyermekkorától kezdve szerzetes akart lenni, majd, miután befejezte a patmoszi szerzetesi iskolát, csatlakozott a neves Amfilochosz atyához annak remeteségében. Az atya Athénba küldte őt, mint kiszemelt utódját, hogy teológiát tanuljon, de Amfilochosz atya halála után a kis testvériség képtelen volt Patmoszon maradni, így hát Grigoriosz atya két társával – Gábriel szerzetespappal és József testvérrel – Pruszóba ment. A hagiográfia szakértői bizonyára sok ismerős toposszal találkoznak majd e beszámolóban, ami arra késztet, hogy feltegyem a kérdést: vajon a szakemberek sokszor nem hajlamosak-e túlságosan is az efféle toposzokban puszta fikciót látni, még ha ezt nem is mondják ki mindig?

Az Episztászia fölajánlotta Grigoriosz atyának a választási lehetőséget három monostor között: szóba került a Vatopediu, a Xiropotámu és a Dochiáriu. Végül ez utóbbi mellett döntött, s amikor egy öreg áthoszi szerzetes kifejezte efölötti megdöbbenését, mondván, hogy a hely romokban hever és gyakorlatilag pénztelen, Grigoriosz atya azt felelte: „Mi lehet jobb egy fiatal szerzetesközösség számára, mint a kemény fizikai munka, s a teljes pénztelenség a Hegy egyik legnagyobb csodatévő Istenszülő-ikonjának oltalma alatt?” Ez az ikon a Gorgoipikoosz, a „Gyors válaszadó”: e címet maga az Istenszülő választotta magának hajdan, egy Nilosz nevű szerzetes látomásában. Grigoriosz atya stílusára jellemző a következő történet. Egyszer a monostor egy gyakori látogatója, tudós athéni pap – szakmájára nézvést klasszika-filológus –, akit épp a csomagjaival kísértem le a kikötőbe, meglátta a monostor frissen festett halászcsónakját, bordáin a virító Gorgoipikoosz névvel, és némileg rosszallóan megjegyezte: „Filológiai szempontból roppant helytelen”. Később említettem ezt a megjegyzést az apátnak, mire azt mondta: „Ó igen, mivel csak egy zsidó parasztlány volt, el tudom képzelni, hogy a görögje nem volt valami fényes”.

Az új közösség első feladata az volt, hogy rendbe tegyék lakóhelyüket, s ez bizony herkulesi munkának bizonyult. A régi, hatalmas trápeza[7] padlóját térdig érő, rothadó liszt borította. Az épületek állapota – a katholikonétól[8] eltekintve – siralmas volt, a tetőket egytől egyig újra kellett födni, a kertek, szőlősök és olajfaültetvények pedig elhagyatottak és elvadultak voltak. Grigoriosz atya és közössége, mely alig egy tucat szerzetest számlált, elszántan vetette magát a munkába. Amikor 1981-ben első alkalommal jártam a monostorban, igencsak meglepődtem, amikor fölkértek, hogy olvassam a Lenyugvási Szolgálat Akathisztoszát[9]: csak később értettem meg, hogy ezen a módon lehetőséget biztosítottam az egyik szerzetesnek arra, hogy a kertben maradhasson dolgozni egészen sötétedésig. Néhány év múlva pedig, immáron a monostor kapusaként feladataim közé tartozott, hogy minden nap napnyugtakor becsukjam és bereteszeljem az óriási kaput. Nemegyszer azonban jóval a sötétedés utánig kellett várnom, amíg az apát vissza nem tért valamely, a falakon kívül dolgozó csapat élén. Ahogy egy ilyen alkalommal megjegyeztem: „A nap megismerte a maga lenyugvását …de az apátunk nem értett egyet vele”.[10] Az apát mindazonáltal maga is a legkeményebben dolgozó szerzetesek közé tartozott a monostorban, s gyakran lehetett rátalálni a legkopottabb, legrongyosabb csuhában, a legpiszkosabb munkák közepette. Egy nap a betonkeverővel dolgozott épp a főkapu előtt, amikor egy roppant előkelő vendége érkezett Athénból. Az illető elmagyarázta, hogy nagyon jó ismerőse az atyának, mindezt olyan hangsúllyal, mint aki ezért megkülönböztetett bánásmódra számít. Sikerült megállnom, nehogy felvilágosítsam, miszerint épp az imént sétált el jóbarátja mellett, ezek szerint anélkül, hogy fölismerte volna.

Nem sokkal azután, hogy Grigoriosz atya megérkezett, az Istenszülő küldött hozzá egy fiatal szerzetest, aki szakképzett építész volt. Nilosz atya – ahogyan szerzetessé avatása óta nevezik őt – a kisteherautóját vezette, melyben ott ült a felesége és a kisfia is, amikor szörnyű balesetet szenvedtek, s az asszony és a gyermek meghalt. Ezután eldöntötte, hogy szerzetes lesz (toposz!), és csatlakozott a Dochiáriu közösségéhez, ahol szakképzetségét a régi épületek fölújítása terén kamatoztathatta. Sorra hozta rendbe a karcsú kémények erdejét, mely a monostor egyik jellegzetessége, mindegyiknek más és más tetőt találva ki. A harangtorony ólomborításának rendbehozatala viszont másféle szakembert kívánt, ezért az apát meghívott néhány szerzetest az egyik kis kellionból, akik kimondottan ilyen munkákkal foglalkoztak. Az orthodox szerzetesség hagyománya szerint ugyanis senki sem tartja el a szerzeteseket: „Aki nem dolgozik, az ne is egyék” – ahogy az apostol mondja. Ezért a szkitik[11] és kellionok lakói a legkülönfélébb szakmákat és mesterségeket űzik, megélhetésük alapját a más monostorokban folytatott munka jelenti. Lehetnek például ikonfestők, kőművesek vagy énekesek; mégis fölfedezhető valamiféle szociális tagozódás a különböző foglalkozású csoportok közt. A konyhai munkákért felelős szerzetes egy böjti napon szólt nekem, hogy vigyek egy kancsó bort a munkásoknak. Egyetlenegy munkást sem láttam sehol, végül rájöttem, hogy az ólomtetőn dolgozó szerzetesekre gondol. Szerzetesek voltak, mégis munkásokként gondoltak rájuk, mivel a böjtnapokon bor fogyasztása tilos. A monostor védőszentjének nagy ünnepén rendszeresen hívunk meg képzett énekes-szerzeteseket, hogy vezessék a virrasztó istentisztelet (agripnia) éneklését.

A monostor rendbehozatalának nehéz munkája természetesen nem válhatott hátrányára a liturgikus életnek. Ahogy Szent Benedek mondta – akit az apát gyakorta idézett helyeslőleg –, a monostorok elsőszámú munkája az opus dei, a napi istentiszteletek ciklusának végzése. Ez jelenti a közösségi élet központját, ezért például a Hajnali Szolgálaton, az Orthroszon való részvétel – mely közvetlenül megelőzi a Szent Liturgiát –, mindig szigorúan számon volt kérve. Egy figyelmeztető harangütés ébresztett bennünket hajnalban, 2.30-kor, a szertartás pedig 3 órakor kezdődött.

A monostor közösségéhez való csatlakozásom első idejében meg volt engedve, hogy bármikor, de még a Hitvallás elhangzása előtt érkezzünk meg az Éjféli Szolgálatra. A Hitvallást a legtöbb napon jó néhány dolog megelőzte, így például a 118. zsoltár olvasása, ami a kialvatlanoknak még egy félórányi haladékot jelentett. Később ezt a zsoltárt az apát lecserélte az ötvenedikkel, ami az egész bevezetőt öt-tíz percre csökkentette. Az atya fölállította az ebédlőben a „lusták asztalát”, amelynél azok kaptak helyet a Liturgiát követő étkezésen, akik késtek a hajnali szolgálatról. Ők csak a főételt kapták, köret, és egyéb kiegészítők nélkül; a notórius késők mindazonáltal egyszerre csak azt találhatták, hogy tányérjuk üres. Az apát viszont mindig ugyanolyan csillogó szemmel tekintett ezekre a testvérekre is, úgyhogy senki sem érezte igazságtalan bosszúnak a történteket.

A monostor nagy gondot fordít a liturgikus szolgálatok magas szintű ellátására, és egyike azon három monostornak – a másik kettő a Nagy Lavra és a Dionisziu – amelyek megtartották a teljes kánon éneklésének gyakorlatát reggelente.[12] Kevés hiba kerülte el az apát figyelmét, és ezek mindegyikét ott helyben korrigálta is. Egy alkalommal, figyelmetlenségből, a parangelia (rendelet, rendelés) szót olvastam az epangelia (ígéret) helyett, amikor egy ismerős hangot hallottam az apát stalluma felől: „Azt a piacon adjuk le hagymára”. Az étkezések alatti felolvasást gyakorta megállította egy-egy pillanatra, hogy valakitől érdeklődhessen afelől, mit is hallott az imént. Azért cselekszik így – mondotta – hogy biztos lehessen benne, hogy valóban figyelünk az olvasmányra.

A Dochiáriu a mai napig is az immár Régi Tipikonnak nevezett regulát követi, amelyben a liturgikus nap két szertartás-csoportra oszlik. A reggeli egység magában foglalja az összes szertartást az Éjféli Szolgálattól a Szent Liturgiáig. Nem böjti napokon – azaz kedden, csütörtökön és szombaton – a Liturgiát szünet nélkül követi a Paraklisz, azaz a Könyörgő Kánon az Isten Szülőjéhez. Ezután közvetlenül a nap főétkezésére kerül sor, 7 és fél 8 közt. Majd nagyjából egy óra szünet következik, mielőtt kezdetét venné a napi munka. Böjtnapokon a napi egyetlen étkezés délelőttre esik. A kilencedik imaóra az Alkonyati Szolgálattal együtt három órával napnyugta előtt kezdődik, napnyugtakor a Lenyugvási Szolgálat és az Istenszülőhöz szóló Akathisztosz zárja le a napot. Ennek az elrendezésnek, mely bizonyára bosszant néhány liturgikus szakembert, az volt az oka, hogy a szerzeteseknek így nem kellett megszakítaniuk a munkát a templomba való visszatéréssel, különösen, hogy a munkák nagy része nemcsak meglehetősen sok piszokkal járt, hanem gyakran messze is esett a monostortól. A dolog úgy festett, ahogy egy öreg parasztember meg is fogalmazta dióhéjban, amikor néhány társával a kapusfülkében kortyolgatta a kávét: „A szerzetesek pont olyanok, mint mi: egész álló nap dolgoznak. Az egyetlen különbség, hogy három-négy órát a templomban is töltenek, mielőtt elkezdenék.” A görög szociálpolitikai felosztás szerint a szerzetesek a földművelő munkások közé soroltatnak; Azt hiszem valószínűtlen volna, hogy a brit Munkaügyi Minisztérium hasonló besorolással illesse az angol bencés rend tagjait. Az az idő, amikor a szerzetesek világi munkásokat alkalmaztak a kemény fizikai munkák elvégzésére, már a múlté. Egy nap, kapusi minőségemben épp az udvart söpörtem föl a kapu környékén, Benjámin atya jött arra, és megjegyezte: „Volt idő, hogy a kapus söpörte föl az egész udvart, minden áldott nap.” Mivel úgy éreztem, nem érek föl elődeimhez ezen a téren, elnézést kértem az apáttól fogyatékosságaim miatt. „Amit az idős atya nem mondott – felelte erre ő – az az, hogy akkoriban a kapus egy fizetett, világi ember volt”. Valaha a környékbéli falvakban a keresztanyák azt kívánták az újszülött fiúcsecsemőnek, hogy „nőjön nagyra, hogy a Nagy Lavra monostorban lehessen az öszvérhajcsárok feje” – ám ezek az idők csakugyan elmúltak.

A monostorban végzett munka három csoportra oszlik. Az első a szerzetesek egyéni szolgálata, a diakonima. E feladatok minden év január elsején kerültek szétosztásra, egy ünnepélyes összejövetel keretében, amikor fölvágtuk a vaszilópitát[13]. Mivel a közösség akkoriban még meglehetősen kicsiny volt, mindössze huszonöt szerzetes, sok szerzetesnek egynél több feladatkör jutott, s csak igen kevés lehetőség volt arra, hogy valakinek két vagy három segítője is legyen, noha a szakácsnak, az ebédlőt felügyelő atyának, vagy a kertésznek indokolt lett volna a segítség. Másrészt viszont az apát elvárta, hogy az éppen szabad testvérek fölajánlják a segítséget a többieknek, kiváltképp a konyhán, ahol számos olyan apró feladat vár elvégzésre, mint a hagymapucolás, vagy a fokhagyma tisztítása, szeletelése. Egy másik monostorból érkezett szerzetes vendégeskedett nálunk pár napig, hogy a könyvtár egyik kéziratát tanulmányozza. Amikor elment, némi nosztalgiával emlegette az apátnak az étkezéseket, s a finom ételeket. „Mi mindig csak főtt tésztákat kapunk” – panaszolta.

„Ez azért van – felelte neki az apát –, mert ti egész nap a cellátokban üldögéltek és könyveket írtok; a szegény szakács pedig nem kap segítséget. Itt elvárom a testvérektől, hogy segítsenek a konyhán, amikor csak tudnak.”

Sok szerzetest a templomhoz kötött a munkája, s így feladataik, érthető módon, összekapcsolódtak más feladatokkal. Az istentiszteletek szolgálattevői és a sekrestyések heti váltásban dolgoztak, ahol a szombat este végzett istentisztelet jelentette a hét kezdetét. A saját szolgálat elsőséget élvezett minden egyéb munkával szemben, noha a kísérlet, hogy valaki a feladatával kapcsolatos munkához fogjon azért, hogy elkerüljön valami mást, amihez nem fűlt a foga, általában lelepleződött és következményekkel járt.

A második típusú munkát az apát osztotta szét, naponta. Úgy egy órával a vacsorát követően, illetve böjtnapokon a Liturgia után, minden szerzetes kérte az atyát, hogy adja ki neki a napi feladatot. Ez általában az épp nehéz munkát végző testvéreknek nyújtott segítségből állt. Lehetett egy nagyobb tételnyi füstölőszerre leadott rendelés teljesítése, vagy méhviasz pakolása és gyertyákká öntése, amelyet a helyi méhészek ajánlottak föl az Istenszülőnek. Néha azonban azt mondta nekem az apát: „Nincs ma a számodra semmi, atyám. Menj a celládba, és írj egy könyvet”.

A harmadik típusú munka a közös munka. Az ilyen napokon az apát megkongatta a szállása elé függesztett harangot, mi pedig valamennyien összegyűltünk az udvaron, hogy meghallgassuk az utasításait. Az Áthosz-hegyen pankiniesznek nevezik ezt a fajta elfoglaltságot, melynek helyesírásáért nem kezeskedem, ugyanis még sohasem láttam e szót leírva. Dr. Dimitri Conomos azt mondta, a Szimópetra-monostor lakói szerint a pan (minden, mindenki) és a koinosz (közös) szavakból áll ez a kifejezés, ami hihetőnek tűnik. Amíg a Dochiáriuban éltem, efféle összehívásokra igen gyakran sor került. Az épületeken végzett munka mellett a hegyoldalon megtisztítottunk egy jókora területet, a majdani szőlőskertek számára. S noha ebben segítségünkre volt egy súlyos bulldózer is, amelyet német barátaink adtak kölcsön, a bozótos nagyobb részétől és a szikláktól puszta kézzel lehetett csak megszabadulni. A filológusokat talán érdekelheti, hogy a bulldózert, méretei ellenére csak kicsinyítő képzővel, mint bulldozákit emlegettük. Mialatt ezen dolgoztunk, Benjámin atya megemlítette az apátnak, hogy följebb, a hegyoldalban volt valaha egy olajliget, s egy kápolna állt a közepén. Amikor eljutottunk odáig, csak a teljesen elvadult bozót látszott, épület sehol; néhány napi kemény munkával azonban, ahogy megtisztítottuk a terepet a sűrű cserjétől és a szederindáktól, előbukkantak a romok is. A felfedezést a kereszt-ereklyék egyikének ide hozatalával, és egy kis vízszentelési szertartással (mikrosz agiaszmosz) ünnepeltük meg. A munka több héten át tartott, s böjtnapokon a szakács és a tálalók öszvérháton hozták ki az ennivalót, így a testvérek mintegy piknikeztek is a munka helyszínén.

Az év múlását idényjellegű közös munkák sora fémjelzi: az olajbogyószüret, a citromszüret, és így tovább. A legnagyobb eseményt azonban minden esztendőben a monostor védőszentjeinek, az Arkangyaloknak az ünnepe jelentette, november 8-án. Mivel a másik nagy ünnep az Istenszülő ikonjáé volt, október 1.-én, ezért az előkészületek már voltaképp szeptember vége felé elkezdődtek. Először is kipakoltuk az egész katholikont. A hatalmas áthoszi kolostortemplom így, ízekre szedve döbbenetes látványt nyújt; az épület vonásai sokkal jobban láthatóvá válnak, amint nem takarják el a lámpák, s a különféle berendezési tárgyak. A rézholmikat a főkapu elé viszik, a nagy polieleoszt[14] és a kisebb csillárokat is mind. Azután az összes apró darabkát egyenként lesúrolják és kifényesítik. A tömérdek függő mécstartót, amelyek közül néhány a legfinomabb ezüst-remek, egytől-egyig leakasztják és megpucolják. Ez utóbbi feladatra Goddard-féle ezüsttisztítót rendeltünk Angliából, és mondhatom, bevált. Ez a munka az egész közösséget lefoglalta a legjobb esetben is vagy két héten át, s csak ez után következett a monostor többi részének szisztematikus kitakarítása. Hosszú botokra rögzített súrolókefék kerültek elő, s maga az apát mosott le előszeretettel és szemmel látható élvezettel minden elérhető sarkot és zugot. Végül minden szerzetes a saját cellájának látott neki. Amint az apát megjegyezte, hajlamos azt gondolni, hogy az alapítók azért vezették be az évenkénti megemlékezést, hogy biztosak lehessenek benne: a monostort legalább évente egyszer alaposan átvizsgálják.

Maga az ünnep az Alkonyati Szolgálat szokásos idejében vette kezdetét a Kis Alkonyati Szolgálattal amelyet az első ünnepi étkezés követett. A Dochiáriuban szembesültünk azzal, hogy két külön menüt kellett készíteni, mivel „a világból” érkezett vendégeink számára, akik az új naptárt követték, már elkezdődött a karácsonyi böjt.[15] Este aztán, egy órával napnyugta után, az áthoszi szokásnak megfelelően megszólalt valamennyi harang és szimandron[16], jelezve a nagy virrasztó istentisztelet, az agripnia kezdetét. A virrasztás Lenyugvási Szolgálattal indul, a szokásos Akathisztosszal, majd a Nagy Alkonyati Szolgálat és a Liti[17] következik. A szertartásnak ez a része hat-hét órán keresztül is eltarthat, s így a teljes agripnia, a folytatásaként tartott Liturgiát is beleszámítva, mintegy 12-15 órán keresztül folyik szünet nélkül. Ez még néhány szenthegyi szerzetes számára is túl hosszú. Egy öreg atya jegyezte meg egyszer, a Nagy Lavrában tartott vigilián: „Tíz-tizenkét óra tökéletesen elfogadható időtartam egy virrasztásra; tizenöt viszont már kissé túlzás”.

De mi van a szerzetes magán-imájával? „Nem azért járunk a templomba, hogy ott imádkozzunk – szokta mondani Grigoriosz atya –, hanem azért, hogy az Úr fülének kedves zajt csapjunk. Imádkozni a cella magányában kell, zárt ajtók mögött, ahogyan az Úr parancsolta a Szentírásban.” Mivel az apát lelki atyja is a szerzeteseknek, a maga sajátos stílusának hatása is van a közösségre. Grigoriosz atya nem hészükhaszta lelkületű a szó klasszikus értelmében.[18] Minden szerzetesnek megszabott napi imaszabályzata, kánonja van, amely meghatározott számú komvoszkínivel, csomózott imafüzérrel való imádkozást és ugyancsak adott számú kis- vagy nagy leborulást foglal magába. Az apát a legnagyobb gonddal viseltetett e napi kánon betartása iránt. Másfelől viszont – több más elöljárótól eltérően –, nem buzdította a szerzeteseket a Jézus-ima félhangos mormolására a napi teendők végzése, vagy akár a templomi szolgálatok ideje alatt. Ehelyett csak a Kyrie eleiszon, vagy más imák, különösen zsoltárok csöndes használatát ajánlotta, amelyeket kívülről kellett megtanulni. Egy pap, aki megszokta, hogy a Jézus-imát mormolja, mialatt a munkáját végzi, csatlakozni kívánt a közösséghez; e gyakorlata pedig zavarni kezdett néhányat a testvérek közül. A cellája az enyém közelében volt, s egy délután, amikor épp oda vittem vissza valamit, ahogy elhaladt mellettem a lépcsőn, hallom, amint azt mormolja: „pornosz imi” (parázna vagyok). Később megtudtam, hogy az apát azt mondta neki: „Ha már okvetlen dünnyögve kell téblábolnod, mondd azt inkább, hogy pornosz imi ” – ő pedig, engedelmes szerzetes lévén, így is tett.

Grigoriosz atya szerint a szerzetesség lényege az akarat leküzdésében és a szenvedélyek eltörlésében áll, amit az engedelmesség és a kemény munka segít elő. Egy nap egy átutazó remete látogatta meg a monostort. Néhány áthoszi remete valóságos körutazásokat tesz, monostorról monostorra járva, így, ha az ember tudni akarja, hogy mennek a dolgok, a legbiztosabb, ha remetéhez fordul. Ez az atya a szemlélődő ima előnyeit ecsetelte apátunknak.

„Jöjjön velem – mondta Grigoriosz atya, és a templom elé vezette a vendéget, ahol a testvérek épp a zászlótartókat javították, s a talapzatukat betonozták a forró júliusi napon.

„Ez az a hely – mutatta az apát – ahol a fiatalemberek a megváltásukon munkálkodnak”.

Egy nap az étkezőhelyiségben ujjai közé vette a komvoszkínijét, a magasba emelte, és így szólt: „Szerintetek hogyan épültek volna föl ezek a monostorok, ha a szerzetesek álló nap a cellájukban ülnek és a Kyrie eleiszont ismételgetik?” Aztán fölidézte két ifjúkori emlékét Párosz szigetéről. Egy napon megkérdezte az egyik öreg szerzetest, segíthet-e neki kifesteni a celláját. Az idős atya elfogadta a segítséget.

„És milyen színűre szeretné?”

„Nem tudom, milyen a színe most, gyermekem – felelte az öreg – évek óta nem jártam odabent napvilágnál.”

Egy másik alkalommal sziesztaidőben járta körbe a monostort, amikor egyszer csak valami zajra lett figyelmes, ami egy nagy, olajbogyó tárolására szolgáló hordóból hallatszott, amely az udvar közepén feküdt. Megállt és fülelni kezdett: egy hang szűrődött ki a hordó belsejéből, és a Jézus-imát recitálta. Bekukkantott a hordóba, s az apátot látta ott hanyatt fekve, amint a lerakódásokat kaparja le a fáról.

„Mit csinál itt, atyám?”

„Nos, mivel a fiatalemberek a cellájukban szeretnek imádkozni, valakinek meg kell tisztítania ezt a hordót.”

Grigoriosz atya számára az ideális monostor kinovion, azaz közös életrendet követ. Miként Szent Benedek, ő is úgy gondolja, hogy a szerzetesség az Úr szolgálatának iskolája, melyben a szerzetesek többsége még csak az alsóbb osztályok valamelyikét végzi. Egyszer azt mondta nekem: „Atya, én már álltam a Tábor hegyének lábánál is”. Egy munkálkodó közösségben alighanem nincsenek sokan, akik már megpillantották volna a teremtetlen fényt; és gyanítom, hogy sok szerzetes egyszerűen úgy éli le az életét, hogy igyekszik engedelmességben élni apátjával és társaival szemben, s elvégezni az imádság és a munka mindennapi feladatait, úgyhogy a végén elmondhatják majd: „Méltatlan szolga vagyok; a kötelességemet teljesítettem”.

(Megjelent a Katekhón folyóirat I. évf. 1. számában.)

(Nacsinák Gergely András fordítása)

[1] kinovion: közös életrendet követő, latinul: cönobita.

[2] Elhangzott a British Spring Symposia of Byzantine Studies sorozatban, 1994-ben. Megjelent: Bryer, A-Cunningham E. (ed.), Mount Athos and Byzantine Monasticism, Variorum, London, 1996.

[3] idioritmon: kb. sajátéletrendet követő, saját ritmusú. Az ilyen házakban a szerzetesek kevésbé függtek a közösség egészétől, mint a kinovionokban. Az idioritmon monostorokban nem volt apát, akinek szava mindenkire kötelező érvénnyel bírt volna. 1992 óta nincs ilyen monostor a Szent Hegyen.

[4] zelóták- itt: fanatikus orthodox szerzetesek, akik nem ismerik el a Konstantinápolyi Pátriárka főségét.

[5] kellion: szerzetesi település, mely elszórtan álló házakból áll, melyek mindegyikéhez saját kápolna tartozik. Egy házban legfeljebb három szerzetes él, esetleg három novíciussal, a legidősebb atya vezetése alatt.

[6] Iera Episztászia (Szent Felügyelőség): a Szent Hegy kormányzati szerve

[7] trápeza: a monostorok étkezőhelyisége

[8] katholikon: a monostor központi temploma

[9] Akathisztosz – itt: az Istenszülő Szűznek énekelt himnusz

[10] Utalás a 103. zsoltárra: „A nap megismerte a maga lenyugvását. Sötétséget szerzett és éjszaka lett.”

[11] Szkiti: szerzetesi település, amely elszórtan álló házakból áll, amelyeknek azonban egy közös temploma van.

[12] Más monostorokban ugyanis csak olvassák, nem éneklik. A kánon a Hajnali Szolgálat közepén énekelt hosszú énekfüzér.

[13] vaszilópita: hagyományosan újévkor sütött kerek kalács. Neve Nagy Szent Vazul kappadókiai püspök nevéből származik, akinek ünnepnapja január 1-je.

[14] polieleosz: sokágú templomi csillár.

[15] A Dochiáriu a 80-as évek elején még a Julián-naptárt követte, mely 13 nappal jár a mi időszámításunk mögött.

[16] szimandron: felfüggesztett vagy kézben tartott faléc, melyet ütemesen kopogtatva hívják össze a szerzeteseket.

[17] liti: nagyobb ünnepeken a templomban tartott körmenet.

[18] hészükhaszta (a hészükhia, békesség, nyugalom szóból): itt a szemlélődő imát előnyben részesítő szerzetes. A leggyakoribb hészükhaszta-imamód a Jézus-ima (Uram, Jézus Krisztus Isten Fia, könyörülj rajtam) állandó ismétlése.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése