2016. július 9., szombat

A szentek és az idő

Két olyan írás fordítását közöljük az alábbiakban, amelyek összetartoznak mind szellemiségüket, mind témájukat tekintve. Calivas atya írása rövid és pontos áttekintést nyújt az orthodox keresztény időszámításról, az egyházi szent idő menetéről, Kugiumdzóglu atya pedig mintha ott folytatná, ahol az előző tanulmány abbahagyta, s az Egyház szentjeit veszi sorra, akikről ebben az időben megemlékezünk. Az első írást angol, a másodikat görög nyelvből fordítottam le: rövidítettem is egy keveset Calivas atya cikkén, mivel hosszasan szól benne a böjti gyakorlatról, amellyel már kimerítőbben is foglalkozunk más cikkekben.

Alciviadis C. Calivas atya

Az idő az orthodox kereszténységben

„Imádság nélkül nincs élet. Imádság nélkül csak őrület van és félelem.
Az ima ajándéka jelenti az orthodoxia lelkét.”
(Vaszilij Rozanov)

Találkozás az istentiszteleten Krisztussal

Az orthodox keresztények olyan naptár segítségével mérik és „lakják be” az időt, amely magán viseli Isten Igéjének érintését. Az évek, hónapok, hetek, s az éjszakákkal váltakozó nappalok visszatérő ritmusa sokkal többet jelent az idő egyhangú áramlásánál: magába foglalja azokat a meghatározó és természetfölötti pillanatokat is, amikor Isten Igéje testet öltött és közöttünk élt, amikor megszületett, meghalt, föltámadt és fölment a mennybe. Ezek az események, amelyeken megváltásunk alapul, egyszer és mindenkorra szólnak. De az idő visszatérő ritmusában, áramlásában újra és újra megemlékezünk róluk, megünnepeljük és újra átéljük őket. Minden liturgikus eseményben Krisztussal találkozunk, aki egykor meghalt és most él; aki „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké” (Zsid.13;8). Minden liturgikus alkalommal hajdani megváltói munkáját folytatja, és ugyanakkor annak beteljesítését is nyújtja. Az idő áramlása közepette az istentiszteletek az idők végéhez vezetnek el bennünket. „Aki a magasságban trónolsz az Atyával, láthatatlanul velünk vagy”. Ő, aki eljövendő ítélni élőket és holtakat, soha nem hagy bennünket magunkra: „Íme, én veletek vagyok a világ végezetéig” (Mt. 28;20).

Az Egyház az igehirdetés, a Szentírás és a szentségek által hívja el a „teremtés urait” az Urukkal és Teremtőjükkel való egyesülésre. Az új világ magától megszületik, de a hit misztériumában, e világ bölcsei számára láthatatlanul. Az istentisztelet általában is, de különösen a szentségek az eljövendő királyságba vezetnek el bennünket. A Feltámadott láthatóvá válik. Részesülünk megváltó életének eseményeiben, hogy életünk szünet nélkül megújuljon, és átformálódjék az Ő hasonlatosságára, aki minket is megalkotott.

A napot az Úr dicséretében tölteni

Közös, mindennapi tapasztalataink az időről, a napnyugta és a napkelte, a hetek, hónapok, évszakok egytől-egyig beépültek a liturgikus időbe, hogy kifejezhessék és megjelöljék Isten életét bennünk és a mi életünk ritmusát Őbenne. Az idő – a nap és az éj, a tavasz, a nyár, az ősz, a tél – új jelentést, új méltóságot nyert, és sürgetéssel telt meg. Minden nap a kegyelem napja lehet, és minden esztendő az Úr esztendejévé válhat. Minden egyes pillanat megfelelő és döntő lehet (kairosz) abban a tekintetben, hogy Istenre és mindarra gondoljunk, amit Ő tett és tesz ma is értünk, és hogy örvendezve elfogadjuk a javakat, amelyeket Ő készített azoknak, akik szeretik őt (2Kor 2;9). A liturgikus ciklus, amely négy egymásba kapcsolódó szinten mozog – napi, heti, havi és éves szinten –, valósággal beágyaz bennünket Krisztus misztériumába azért, hogy az időt, melyben élünk és mozgunk (khronosz) átváltoztassa megváltásunk sorsdöntő pillanatává. Minden egyes nap létünk teljességének jelképe lesz. Ahogyan megszervezzük és fölhasználjuk a napunkat, a dolgok, melyek köré fölépítjük azt, az egyéni élet minőségéről árulkodnak. Mert a keresztény számára minden egyes napnak részesülnie kell az örökkévalóságból, Krisztusból, vagy ahogy a korakeresztény író, Órigenész fogalmazott: „A keresztény, akit állandóan az Isteni Ige szavai, tettei és gondolatai foglalkoztatnak, Urának köszönhetően mindig az Ő idejében él, és állandóan az Úr napjain tartja szemeit.”.

Minden természeti jelenség közül a Nap fölkelése és lenyugvása a legszembeötlőbb és legfontosabb az ember számára. Hiszen a keresztények számára a fény feltűnése és eltűnése többet jelent a természet egyszerű játékánál: hiszen Isten és az ő megszabadító ereje mindig fényként jelenik meg: „A nép, mely sötétségben ült, nagy világosságot pillantott meg, és világosság támadt azoknak, akik a halál árnyékában és országában laknak” (Mt 4;16). A napkelte és a napnyugta így a legalkalmasabb idő az imádságra: arra, hogy megemlékezzünk Jézus Krisztusról, a világ világosságára, aki elűzi a bűn sötétjét, a romlást és halált. Minden alkonyatkor és reggel – akár közös szolgálaton, akár magánimában –, a hívő meggyújtja a mécsest, Krisztus világosságának szimbólumát, és hálatelt szívvel dicsőíti Isten megjelenését Jézus Krisztusban, aki a „fósz ilaron”: a derűs és messzire sugárzó világosság.

A napi szolgálatok

A naponta végzett, nem szentségi szolgálatok az Orthodox Egyházban leggyakrabban az Esti Szolgálatot (Eszperinósz) és a Hajnali Szolgálatot (Orthrosz) jelentik, melyek egyúttal a leghosszabbak és legrészletesebben kidolgozottak is minden szertartás közt. Ezekhez csatlakoznak a napi ciklus további szolgálatai:
Az órák négy szolgálata (Óresz)
A Lenyugvási Szolgálat (Apódipnon)
és az Éjféli Szolgálat (Meszoniktikón)

Az órák mindegyike abban a számozásban és sorrendben követi egymást, ahogy azt az antikvitásban osztották föl: az Első (napkeltekor), a Harmadik (reggel kilenckor) a Hatodik (délben) és a Kilencedik (délután háromkor a mi időszámításunk szerint). Ezek közül a gyakorlatban az Első tulajdonképp a Hajnali Szolgálat folytatása, és így gyakran együtt is tartják meg őket. Minden egyes Órának a középpontjában az Úr Imája áll; ehhez kapcsolódik még zsoltárok, himnuszok, és az adott órához igazodó imádságok füzére. Minden Órának megvan a maga jellegzetes témája, sőt időnként melléktémája is, amely Krisztus életének vagy az üdvtörténetnek egy-egy mozzanatán alapul. Nagy vonalakban a következő témák kerülnek elő az Órák Szolgálataiban: az igazi fény eljövetele (Első Óra), a Szentlélek alászállása Pünkösdkor (Harmadik), az Úr kínszenvedése, megfeszítése (Hatodik), és eltemetése (Kilencedik).

A Lenyugvási Szolgálatot vacsora után mutatjuk be, a pihenés megkezdése előtt. Három fő tételre összpontosít: az elmúlt napért való hálaadásra, oltalomkérésre a közeledő éjszakán, és bűnbocsánatra a nap folyamán elkövetett vétkekért. Az Éjféli Szolgálat, amint a neve is mutatja, az éjszaka közepén végzett szertartás. A technológiai fejlődés és az ezzel párhuzamosan az életvezetésben bekövetkezett változások miatt ezt ma már inkább csak a monasztikus közösségekben végzik. Az éj „közepe” fontos időpont a Szentírásban: a számos, az éj leple alatt bekövetkezett esemény egyike maga az Úr Feltámadása. Az írás ugyancsak az „éjszaka közepén” bekövetkező eseményként utal a Második Eljövetelre (Mt. 25;26, Thessz. 5;24). Ezek a témák adják tehát e szolgálat gerincét is.

A napi hét szertartás állandó elemeinek gyűjteménye az Orologionnak nevezett szerkönyv. A napi istentiszteletek rendszeres időközökben való elvégzésének gyakorlata üdvös hatásúnak bizonyult a keresztények életvitelére nézve: ezek által az áhítattal teli szertartások által a Krisztusra való emlékezés átjárta az élet egészét, megőrizve azt a bűntől, egyúttal pedig megszentelve és áldással kísérve minden munkát és napi cselekedetet. Hyppolitus a következő szavakkal mutat rá a rendszeres imádság gyakorlásának jótéteményeire: „Ha így teszel és ügyelsz mindezekre, úgy nem esel kísértésbe és el sem bukhatsz, mivel állandóan Krisztus tölti be elmédet”.

A nap és a hét kezdete

Az orthodox kereszténység a zsidóság időfogalmának két fontos elemét örökölte. Egyrészt a napot napnyugtától napnyugtáig számolja, így a nap kezdetét az este jelenti. A liturgikus nap is az Alkonyati Szolgálattal indul. Később, a római-bizánci gyakorlat hatására napkezdő időpontként az éjfél is megjelent ugyan, ez azonban nem szorította ki a korábbi, judaista elképzelést, így túlnyomó részben ma is ez szabja meg a liturgikus gyakorlatot. E két hagyomány együttélésének egy szembetűnő példája a böjti előírásokban érhető tetten: minden nap – legyen az hétköznap, böjti- vagy ünnepnap –, az Alkonyati Szolgálat kezdőáldásával indul napnyugtakor. A megadott napra szóló, vagy az áldozásra előírt böjt kezdetének ellenben sokszor az éjfélt szokás megadni. A második momentum a hétnapos hét elfogadása az Egyházban. A hónapnak ez a felosztása éppen az egyházi gyakorlat hatására honosodott meg a nem-keresztény világban is, minden más időszámítást kiszorítva. A Teremtés hét napjára utaló zsidó szokás szerint az első hat napot egyszerűen sorrendjük szerint megszámozták, míg az utolsó napot Szabbathnak, a pihenés napjának nevezték. Idővel a hatodik nap is külön elnevezést kapott, ezt, a Szombathoz való viszonyának megfelelően az előkészület (gör. paraszkeví) napjaként emlegették. Az orthodox egyházi hagyomány megtartotta a napok bibliai neveit, az Első Nap kivételével, amelyet az Úr Napjának kereszteltek el.[1.] Nyugaton mindazonáltal, ahol a pogány szokások nagyrészt érintetlenek maradtak, a napokat továbbra is égitestek: a nap, a hold, és egyes csillagok nyomán emlegettek, amelyek nevüket pogány istenségekről kapták.

A nap, melyet az Úr szerzett

A keresztény közösség számára a legfontosabb nap a zsidó heti időszámítás első napja volt, s még ma is az. Az ótestamentumi ember számára az Első Nap a Teremtés első napjára való emlékezést jelentette, amikor is Isten elválasztotta a fényt a sötétségtől. Az Új Szövetség embere számára az első nap ezen túl azonban jóval többet is jelent. Az első nap az, amelyen az üres sírbolt feltárult, s amikor a feltámadott Úr először megjelent követőinek. Az első nap a Feltámadás napja, az új teremtés kezdetéé, amely a halál lebírását jelentette. Az első évszázad végére az Egyház e különleges napnak jellegzetesen keresztény hangzású nevet adott, azt az Úr Napjának (Kiriaki Imera) keresztelve el (Jel.1;10).

A vasárnap ünneplése tehát mindenestül keresztény fejlemény. Ez az a nap, „melyet az Úr szerzett” (Zsolt. 117;24). Az örvendezés és a szent összejövetel napja, amikor senki sem böjtölhet, s nem borulhat térdre fájdalmában vagy bűneit siratva. Pihenőnappá Szent Konstantin, az első keresztény császár nyilváníttatta 321-ben. Azonban már jóval előtte is megkülönböztetett ünnepélyességgel kezelték e napot a keresztény hívek, s szent napként tartották számon, amelyet lelki és szellemi foglalatosságokkal igyekeztek eltölteni. Az Úr Napját tehát még pihenőnapként sem szabad lustálkodással és naplopással tölteni. A hívek számára ez a templomi, közösségi istentiszteletben való részvétel ideje; Isten szolgálatának napja az irgalmas cselekedeteken keresztül, valamint a személyes csöndesség és elmélkedés ideje, a bennünk élő Isten jelenlétére való ráébredés, s az Isten jelenlétében való örvendezés napja.

Az Egyház legfontosabb cselekedete az Úr Napján az Isteni Liturgia bemutatása. A liturgia áll a Feltámadásról való hetenkénti megemlékezés középpontjában, mert benne megörökítésre kerül és nyilvánvalóvá válik a Húsvét misztériuma minden egyes keresztény közösségben. Nem volt még olyan vasárnap, hogy az Eucharisztiát ne mutatták volna be. Az Eucharisztiában pedig a feltámadott és uralkodó Krisztus ajánlja föl és osztja szét magát a hívőknek az Igékben és a Szentségekben; s a közösségben megélt új élet csodája és titka tárul elénk és épül fel minden egyes alkalommal.

Hiszen az Eucharisztia ünneplése elvezet bennünket az utolsó napokba (ta eszkhata), s az Úrnak e napját a „Nyolcadik Nap”-ként is szokás emlegetni, amelyen „nincs szükség sem napvilágra, sem holdsugárra: Isten dicsősége világítja meg, fénye pedig a Bárány” (Jel.21;23). E nyolcadik nap egyúttal az új teremtés ideje is, amely már kezdetét is vette Krisztus Feltámadásával, teljessé azonban csak a végső feltámadással válik majd, amikor új világ benépesül.

Minden nap

Az emlékek azt mutatják, hogy a korai egyház a hét más napjainak is figyelmet szentelt. A szombatot a teremtésre való emlékezésnek tekintették: „És megáldotta Isten a hetedik napot és megszentelte azt”. (Gen.2;3). Az Egyház liturgikus hagyományában a szombat is megmaradt ünnepnapnak, Isten ama teremtő aktusának tanújaként, mellyel mindent létrehozott a semmiből: egyúttal pedig emlékeztet is bennünket Isten örök Szombatjára, azaz az Ő teremtő életében való részvételünk lehetőségére. Ezért az Egyház sohasem böjtöl szombaton, csak és kizárólag a szent Nagyszombat napján, amikor Isten testi eltemettetésének napjára emlékezik.

Az apostoli időktől kezdve az Egyház böjtnapként jelöli meg a szerdát és a pénteket. Az előbbi Krisztus elárultatásának, az utóbbi az Ő kereszthalálának emlékezete. Minkét esemény az evilági sötétséget és gonoszságot leplezi le, az emberi bűn és hitehagyottság szörnyű állapotát. Ezek a sötétségbe merült világ napjai, melyeket böjttel és imával kell átvészelnünk (Mk 9;29). E napok felhívást jelentenek az éberségre: az előkészület és megelőzés, a bűnbánat és várakozás ideje ez. Heti visszatérésük emlékeztet arra, hogy a Királyság még nem érkezett el a maga teljességében. Néhány időszak kivételével (ilyen pl. a Húsvét utáni Fényes Hét), amikor nincsen böjt, e napok jellege és lényege bűnbánati. Korai szerzők beszámolnak arról, hogy az Egyház tagjai e napokon is összegyülekeztek közös imára, a Szentírás olvasására és annak papság általi kommentálására, időnként pedig az Eucharisztia megünneplésére is. A Nagyböjt időszakában azután szokássá vált az ilyen alkalmakat hozzákapcsolni az Előszentelt Adományok Liturgiájához, a hívek szellemi táplálékának teljesebbé tétele érdekében.

Az ünnepi hét

A liturgikus gyakorlat fejlődésével és bővülésével lassan a hét más napjai is sajátos jelleget kaptak. Az orthodoxia fokról-fokra kibontakoztatta heti ciklusát, mely tömören, de leleményesen fogja össze az éves ünnepkör egészét. A heti ciklus a halálon aratott isteni győzelemmel veszi kezdetét. Az Úr napja, mint azt láttuk, a heti Húsvét, a Feltámadottról tesz tanúbizonyságot. A hétfő (gör. Deftera, am. „második”, ti. nap) az angyaloknak szenteltetett. Kedden (Tríti, a „harmadik”) az Egyház Keresztelő Szent Jánost ünnepli, s vele együtt minden prófétát. Csütörtök (Pempti, az „ötödik”) az apostoloknak és Szent Miklósnak van ajánlva, aki minden nagy egyházatya képviselőjeként az apostolok utódait és az Egyház tanítóit is jelképezi. Szombaton az Egyház a vértanúkat, aszkétákat és mindazokat ünnepli, akik a Feltámadás reménységével szálltak sírba.

Szerdán és pénteken az Egyház különösen is figyelemmel van a Kereszt misztériuma és Örökszűz Mária alakja iránt. Mindkét nap két dolgot állít:
Isten fölülmúlhatatlan szeretetét, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3;16) és
az egyetlen lehetséges, megszabadító emberi választ erre a szeretetre: az Ő akaratának szabad, alázattal és örömmel teli elfogadását: „Az Úr szolgáló leánya vagyok; történjék velem szavaid szerint” (Lk. 1;38).

A hét ünnepi ciklusa két liturgikus könyvben van összefoglalva, az Ochtoikoszban és a Paraklitikiben. Az Ochtoikosz (Nyolc Hang) nyolc hét visszatérő periódusára épül, hetente váltva az egyházi ének nyolc hangjának mindegyikét. A hetek sora a Húsvétot követő vasárnappal indul, és a következő esztendő Nagyböjtjének utolsó napján ér véget. A nyolc hang mindegyike változó elemeket tartalmaz a hét valamennyi napjának szolgálataira, vasárnappal kezdődően. Az Ochtoikosz szövege, más szerkönyvekkel kombinálva adja ki az adott nap szolgálatait, a Tipikon, azaz a liturgikus szabályzat rendelkezéseinek megfelelően.

A liturgikus év

A liturgikus év voltaképpen nem egyéb, mint a világi naptárral összefonódó szent jelek csoportja.

„Minden liturgikus ünnep megújítja, és bizonyos értelemben aktualizálja azt az eseményt, melyről megemlékezik; kiemeli a múltból és jelenlévővé teszi… A liturgikus év számunkra a Krisztussal való egyesülés egy sajátos módja.” (Lev Gillet)

A Krisztusra való emlékezés és a Vele való egyesülés eszközeként a liturgikus év a kegyelem forrásává válik. Az ünnepek és böjtök sora egyrészről az Úr, az Istenszülő, és Keresztelő Szent János életének eseményeiről emlékezik meg, valamint mindazon férfiakról, nőkről és gyermekekről, akik elérték a szentséget. Minden egyes ünnep az isteni rend más és más aspektusát állítja előtérbe. A szentek ünnepei, az Istenszülőétől kezdve egészen az Egyház mostanában megdicsőült tagjainak ünnepeiig, „a Krisztustól áradó különleges kegyelmet ünneplik, mivel szentségük nem más, mint Krisztus szentségének egy-egy aspektusa, annak egyetlen tündöklő fénysugara” (Lev Gillet). Az ünnepi kalendárium folyamatos fejlődés eredménye: ez a fejlődés a keresztény ókorban vette kezdetét, s a mai napig is tart. Minden korszak hozzáadja a maga egyházi eseményeit, mártírjait és hitvallóit, akik önnön szívük tisztaságában, akár egy tükörben, megpillantották a láthatatlan Istent, s akiken keresztül gazdagon áradt reánk a kegyelem.

Az orthodox liturgikus esztendő szeptemberben veszi kezdetét, annak az ősi szokásnak megfelelően, melyet Szent Konstantin vezetett be a 4. században. A liturgikus év egymásra következő ünnepei és böjtjei változó jelentőséggel bírnak, és általában két nagy kategóriára: az állandó és mozgó ünnepek csoportjára szokás osztani őket. A mozgó ünnepek a húsvéti ünnepkörhöz tartoznak, mivel a Húsvét időpontja évről-évre változik. Az állandó ünnepek ezzel szemben mindig meghatározott naptári naphoz kötődnek, szolgálataikat a tizenkét kötetes Minea tartalmazza, hónapokra felosztva. A mozgó ünnepekhez kötődő szolgálatok két könyvben, a Triódionban és a Pendikosztárionban találhatók, melyek az év egy tizenkilenc hetes periódusát fedik le. A Triódion- („Háromódás”-) elnevezés onnan ered, hogy a könyvben található Kánonok többsége csupán három ódából áll.[2.] Három egységre tagolódik: a három, Nagyböjtöt megelőző hét, a hat böjti hét – azaz a Szent Negyven Nap (Tesszerakosztí) – valamint a Nagyhét szertartásainak körére. A Pendikosztárion a Húsvét hajnali szolgálattól Mindenszentek ünnepéig, vagyis a Pünkösdöt követő vasárnapig tartalmazza a szolgálatok szövegeit. Az állandó és mozgó ünnepek ciklusai a szent eseményeket fölidéző változatos szertartásaikkal gazdag és sokszínű képet rajzolnak elénk, és megszentelik az emberi életet.

Minden ünnepet, legyen bár egyetemes vagy csupán helyi jelentőségű, Isteni Liturgiával kell megülni, hiszen tulajdonképpen az Eucharisztia ünneplése jelenti az Egyház örökké tartó örömünnepét. Az Eucharisztia teszi voltaképpen igazi ünneppé a napot, azaz a Feltámadás örömében való részvétel, az eljövendő Ország örömének megízlelése.

Nagyhét

A Húsvét megülését az ősegyházban kétnapos gyász és szigorú böjt előzte meg. A Nagycsütörtök este elvégzett Liturgia után, melyet az Utolsó Vacsora emlékezetére tartottak, a hívek böjtölni kezdtek, s ezt egészen a Húsvéti Vigíliáig folytattak. E böjtöt terjesztették ki fokozatosan a Húsvétot megelőző hét egészére. Ezt a hetet nevezik az orthodox keresztények „Nagy és Szent” hétnek, mert ekkor kerülnek sorra a legszentebb és legfontosabb események.

Nagyhét első három napjára esnek azok a történések, melyek közvetlenül megelőzték Urunk kínszenvedését. Amellett, hogy minden napnak megvan a maga sajátos karaktere, mindhárom osztozik a gyászban, bűnbánatban, a virrasztásban és az ítéletre való emlékezésben. A Parúsziára, vagyis az Úr második eljövetelére tekintenek. Ezek a Vőlegény napjai, aki az éj közepén jön el (Mt.25;6). Sürgető és nyomatékos felhívást jelentenek a bűnbánatra: az Egyház arra készülődik, hogy belépjen az Úr halálának és Feltámadásának misztériumába. Nagycsütörtökön a liturgia a felső szobában és a Getszemáné-kertben történtekre figyel; a felső szobában mosta meg tanítványai lábát Jézus, így adva nekik leckét alázatból, utána pedig megalapította a Szent Eucharisztiát, a szentségek legnagyobbikát, „amelyben magát az Urat kapjuk meg, és Isten egyesül velünk a legtökéletesebb egységben”(Nikolaosz Kabaszilasz). Ugyane napon az autokefál orthodox egyházak, különösképpen is az Egyetemes Patriarchátus a Szent Olajkenet szolgálatát is elvégzik, összhangban az ősegyház keresztelési szokásaival.

Nagypéntek és Nagyszombat Krisztus megkínzatására, a keresztrefeszítésére, halálára és sírbatételére irányítja a figyelmünket. A szenvedő Isten végletekig vitt alázatával szembesülünk: halálának eseménye születésünk pillanatává válik. Ezek a napok tehát a mély bánat és az éber várakozás napjai. Az élet alkotója épp most munkálkodik azon, hogy a halált is életté változtassa át. „Jertek, lássuk a mi Életünket a sírban feküdni, aki életet ad azoknak, akik sírjaikban holtan fekszenek.” (Nagyszombati himnusz).

Lázár Szombatja és a Virágvasárnap Nagyhét örömteli nyitányát jelentik. Előhírnökei a Feltámadásnak, idő, melyben Isten Országa valósággal betör az életünkbe. Lázár föltámadása, és Krisztus győzedelmes bevonulása Jeruzsálembe összefoglalja a Nagyhét eseményeit és misztériumát: Krisztus már itt az élet forrásaként mutatkozik meg, és felfedi királyi mivoltát.

Nagyböjt és Húsvét

A negyedik század folyamán kerültek kidolgozásra a Nagyhét ünnepségei és a Húsvétot követő Fényes Hét ünnepi eseményei. Mind a húsvéti előkészületeket, mind a Húsvétot követő örömteli időszakot fokról-fokra kiterjesztették. A nagyböjti gyakorlat elsősorban annak köszönhetően alakult ki, hogy ez volt a Húsvét vigíliáján megkeresztelkedők fölkészülésének időszaka is az óegyházban, valamint ekkor fogadhatták vissza az elbotlott testvéreket is. A Húsvétot megelőző hetek tehát a jelöltek fölkészülésének és a bűnösök bűnbánatának időszakát jelentették. Ez az intenzív előkészületi időszak Húsvét előtt negyven nappal vette kezdetét. A negyvenes szám szimbolikus jelentőséggel bír, és olyan bibliai előképeken alapszik, mint Mózes és Illés, valamint az Úr negyvennapos böjtjei. Ez a gyakorlat aztán fokozatosan tért hódított, hittanulók és hívők egyaránt éltek vele, mivel fölöttébb üdvös hatással volt a keresztény közösségek életére. „A Nagyböjt elsődleges célja, hogy tudatosítsa bennünk Istentől való függésünk tényét.” (Kallistos Ware). A böjti időszak fölvázolja szemeink elé a keresztény élet körvonalait: különleges előírásainak sorával, lelkesítő szertartásaival, megindító bűnbánati rítusaival, mélyértelmű énekeivel, válogatott szentírási szövegeivel és az egyházatyák meditatív gondolatainak összeválogatásával. (…)

A tizenkét Nagyünnep

Az orthodox kalendárium tizenkét másik nagy ünnepet is számon tart, amelyek Urunk és az Istenszülő életének fontos mozzanatait emelik ki, egyúttal pedig rámutatnak Isten megváltó tervére, és alapvető teológiai gondolatokat is hangsúlyoznak. Kronológiai sorrendben, a szeptember 1-jén kezdődő egyházi év szerint ezek a következők:
Az Istenszülő születése (szept. 8.)
A Szent Kereszt fölmagasztalása (szept. 14.)
Az Istenszülő bevezetése a Templomba (nov. 21.)
Az Úr születése (dec. 25.)
Teofánia (Vízkereszt, Urunk megkeresztelése) (jan. 6.)
Krisztus bemutatása a Templomban (febr. 2)
Örömhírvétel (márc. 25)
Virágvasárnap
Urunk mennybemenetele (Húsvét után negyven nappal)
Pünkösd (Húsvét után ötven nappal)
Urunk színeváltozása (aug. 6.)
Az Istenszülő elszenderedése (aug. 15.)

Ezekhez az ünnepekhez sokszor hozzáveszik az alábbi hármat is:
Urunk körülmetélése (jan. 1.)
A Szentlélek ünnepe (Pünkösd utáni nap)
Lázár szombatja

A Nagyünnepek ikonjait sokszor az ikonosztázon is elhelyezik, velük díszítve az ikonfal fölső sorát az Utolsó Vacsora ikonjának két oldalán. A fenti ünnepek közül a Teofánia, amely a Szentháromság megnyilatkozásának és Krisztus Jordánban való megkeresztelkedésének az ünnepe, a legrégebben megült egyházi ünnepek közé tartozik a Húsvét és a Pünkösd mellett. Az orthodoxia különösen nagy tisztelettel tartja meg ezt az ünnepet, mivel ez egyúttal a Vízszentelés ünnepe is.

Szentek ünnepei

Az állandó ünnepek kalendáriuma bőven tartalmaz egyéb, változó fontossággal bíró ünnepeket is, amelyek szentek életéről, vagy az Egyház életében bekövetkezett jeles eseményekről emlékeznek meg. Az esztendő minden egyes napján az Egyház megemlékezik egy vagy több olyan szentéletű férfiról és nőről, akik magukat az Úrnak ajánlották, kivételesen erős hittel és kitartással. Keresztelő Szent János és az Istenszülő mellett, akiknek számos ünnepe tarkítja az ünnepi naptárat, az Egyház tiszteli az angyalokat, mártírokat, apostolokat, a prófétákat, hitvallókat és szüzeket, aszkétákat, püspököket és más egyházi méltóságokat. Az apostolok ünnepeit és azokat a nagy mártírokat és püspököket, akiket az apostolokkal egyenlőekként szoktak emlegetni, széles körben tisztelik és ünneplik.

Az első feljegyzés valamely szent tiszteletére tartott ünnepről a második század közepéről maradt ránk. Eleinte ezek helyi püspökökről és mártírokról való megemlékezések voltak, s az ünnep általában sírhelyükhöz kötődött. A szentek ereklyéjének elhelyezése a Szent Oltárasztalba ebből az ősi szokásból ered.

A szentek léte kézzelfogható bizonyítékul szolgál a Szentírás átalakító erejének tekintetében. Ők jelentik a mennyei élet első gyümölcseit, előhírnökeit az eljövendő Királyságnak. Ünnepeik minden hívő számára föltárják a tanítványság valódi értelmét: „Csak annyit kérek, hogy Isten számára áldozat lehessek… Hogy ne csak nevezzenek kereszténynek, hanem valóban az is legyek” (Antiochiai Szt. Ignác). Ősi liturgikus szokás, hogy az orthodox szülők az újszülött gyermeknek a születés után nyolc nappal adnak nevet. Hagyományosan a szentek névsorából választanak, annak jeleként, hogy a gyermek az Egyház teljességének része, s hogy rálép a spirituális küzdelem porondjára, amely igazán a keresztséggel veszi majd kezdetét.


Georgiosz Kugiumdzóglosz protopresbiter:

Az egyház szentjei

A „szent” elnevezést az Egyház már a kezdetektől alkalmazza azokra a mártírokra, akik nyíltan megvallották hitüket Krisztusban, és ezért vértanúságot szenvedtek. Az üldöztetések megszűnése után azokat is e névvel illették, akik életvitelük szentségével tűntek ki.

Az Egyház tagjai tisztelik és magasztalják a szenteket „szóban, írásokban, himnuszokkal, áldozatokkal (azaz Isteni Liturgiával) a templomokban, és ikonokon ábrázolva őket” (a VII. egyetemes zsinat kánonja), mivel a szentek megbecsülést és dicsőséget szereztek Isten Országában, és kiállnak Isten trónszéke elé, hogy közbenjárjanak értünk.

Tisztelettel viseltetünk tehát minden szenttel, a Panagiával és az angyalokkal szemben is, imádat azonban kizárólag a Háromságos Istent, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket illeti meg. Csókkal illetjük szent ikonjaikat és hódolunk előttük, tudván, hogy a nekik szóló tisztelet az ősképre száll át.

Egyházunk a következő módokon mutatja ki a szentek iránti tiszteletét:
templomokat emel a szent nevére, ereklyéiket pedig az oltárasztalban helyezi el.
tiszteli és csókkal illeti ikonjaikat és ereklyéiket
szertartásokat és himnuszokat komponál a tiszteletükre
fohászkodik közbenjárásukért, és bízik közvetítésük hatékonyságában. Ugyanakkor pedig arra intenek bennünket, hogy tekintsük mintának életüket és kitartásukat, nem feledkezve meg a Szentírás szaváról, miszerint „Szentek legyetek, mert én szent vagyok” (1Pt. 1;16), és az egyházatyák mondásáról, hogy „a szentek emlékezete: a szentek követése”.

Az Egyház megszentelt ünnepekkel nyújt segítséget számunkra a szentek utánzásának feladatához. Ezek:
a szent vértanúságának vagy elszenderedésének évfordulója. E napot a „szent emlékezetének” nevezzük, vagy a szent „születésnapjának”: ekkor született meg ugyanis az örök életre.
Szináxisz: olyan ünnepek ezek, amelyek az Úr vagy az Istenszülő valamelyik ünnepe utáni napra esnek. Ilyenkor a hívek összegyűlnek (erre utal a szináxisz szó is – a ford.), hogy tiszteletüket fejezzék ki valamelyik olyan szent iránt, aki fontos szerepet kap az ünnepben. Így tehát megünneplésre kerül az Istenszülő „szináxisza” (Karácsony másnapján), az Előhírnöké (január 7-én, aki megkeresztelte Krisztust), Gábriel arkangyalé március 26-án, és így tovább.
A szent ereklyéinek megtalálása, hazahozatala, vagy átszállításának emlékére ült ünnepek.
Csodák, és a szent vagy az Egyház életében bekövetkezett fontos események évfordulói.

Továbbá, hogy valamennyi ismert és ismeretlen szent emléke fönnmaradjon, létezik a „Mindenszentek” ünnepe is, amelyet Pünkösd első vasárnapján ülünk meg. A hívők pedig az Egyház szeretetével és gondoskodásával összhangban, a templomokba térnek, hogy kifejezzék tiszteletüket, s hogy közbenjárásukért esedezzenek. Ahogy mondani szoktuk: „Istennek szentje, könyörögj érettünk”. Ezt a lelkületet fejezi ki a Nagy Lenyugvási Szolgálat tropárionja is: „Uram, ha szentjeid nem könyörögnek érettünk, s meg nem indítanák irántunk jóságodat, hogy is merészelnénk éneket mondani, Üdvözítőnk…?”.

Az Istenszülő

Kezdjük a szentek fölsorolását az Istenszülővel, akit másképpen Panagiának, azaz „Minden Szentséggel Fölruházottnak”, „Legszentebbnek” is nevezünk. Isten Anyjának neve Mária, héberül Mirjam; minden más elnevezés csak becézés, olyan jelzők, amelyek kegyelmi ajándékainak különböző aspektusaira mutatnak rá.

Istenszülőnek mondjuk, mivel Krisztust, az Istent a világra hozta. Panagiának nevezzük, mert életének teljességében, és a legmagasabb fokon egyesíti magában a szentség minden fajtáját. Örökszűznek is nevezzük, mivel a Szentlélektől fogant és természetfölötti módon szülte az Istenembert, ami pedig csupán a hit által felfogható misztérium. Ennek jelképe az ikonfestészetben, amikor a Szűz ruháján három csillagot ábrázolnak: kettőt a vállán, egyet pedig a homlokán, arra való utalásképpen, hogy érintetlenségét a szülés előtt, alatt és után is megőrizte.

A világ Úrnője és az Mennyek Királynője nem csak hogy az összes szentet, de még az angyalokat is fölülmúlja. Ezért jellemezzük és tiszteljük őt úgy, mint „aki a keruboknál tiszteltebb, és a szeráfoknál hasonlíthatatlanul dicsőbb”. Csak a Szentháromság tisztelete szárnyalja túl a Panagiáét. Ezért:
a második helyen álltiszteletünkben a Szentháromság után
az áldozati adományok előkészítésekor a szentelt kenyérből egy darabot az Istenszülő számára vágunk ki, még az angyalok és szentek tiszteletére szelt darabok kivágása előtt.
Nem kevesebb, mint kilenc alkalommal ülünk az évben ünnepet a tiszteletére: 1) márc. 25. az Örömhírvétel 2) júl.2. Ruha-ereklyéinek átvitele 3) aug. 15. Elszenderedése 4) aug. 31. a Szent Öv ünnepe 5) szept. 8. Születése 6) okt. 28. az Istenszülő Oltalma 7) nov. 21 Bevezetése a Templomba 8) dec. 9. Megfoganásának ünnepe 9). dec. 26. az Istenszülő szinaxisa.
Minden szerda az Istenszülő emlékének van ajánlva.
Számos ünnep őrzi rég-elveszett ikonjai megtalálásának emlékezetét.
Ugyancsak számos templom épült, melyet Neki ajánlottak fel.
Őrizzük az „Örvendezz” éneklésének szokását egész évben, de különösen Nagyböjt idején, amikor az Akathisztoszokat énekeljük.
Az augusztus csaknem teljes egészében az Ő emlékezetének jegyében telik; az egyházi év is a Szent Öv ünnepével ér véget.
Minden egyházi ünnepen számos himnusz szól a tiszteletére, és nincs olyan óda egy szent kánonjában sem, ami ne Theotokionnal, azaz a neki szóló verssel végződne.

Következésképp indokolt az a határtalan hódolat és megbecsülés, amellyel az orthodox nép fordul a Legszentebb Istenszülő felé, bízva megszabadító közbenjárásában Fiánál. Fia pedig, a Krisztus mindig meghallgatja a kéréseit, és eleget tesz azoknak. Ezért szoktuk mondani vagy énekelni: „Legszentebb Istenszülő, ments meg minket”.

A Szent Angyalok

Az angyalok még az emberek és a látható kozmosz előtt lettek megteremtve. „Szolgáló lelkek ők, küldetésüket azoknak a szolgálatára kapták, akik örökölni fogják az üdvösséget” (Zsid. 1;14). Anyagtalan és testnélküli lelkekként tehát nem őrzésre rendeltettek, nem szaporodnak és nem halnak meg. Számuk ugyan nem határozható meg, de kilenc angyali rendbe szokás sorolni őket:
angyalok-arkangyalok-erősségek
főségek-hatalmasságok-trónok
uralkodók-kerubok-szeráfok

Az Egyház hite szerint minden embernek, egyházközségnek és városnak van angyali védnöke, pártfogója.

Az angyalok dolga, hogy szünet nélkül magasztalják és dicsőítsék Istent, s hogy közbenjárjanak előtte az emberekért. Istentől küldetnek azért, hogy támogassák, segítsék, néha pedig meg is mentsék az embereket – akár egyenként, akár közösségben –, amikor a szükség úgy hozza. Általánosságban ők az Isteni Gondviselés szolgái, és ha nagynéha megjelennek, ifjú vagy férfi alakját öltik magukra. Így jelent meg Mihály arkangyal – az Ószövetség korszakában – és Gábriel arkangyal is az Újszövetség kezdetén.

Egyházunk bevezette liturgikus tiszteletüket, s éppúgy tiszteli őket, akár a szenteket:
Ünnepeket ül tiszteletükre
A hétfői napot nekik szenteli
A kenyérből fölajánl egy darabot „tiszteletükre és emlékezetükre”, mindjárt a Panagiáé után
A Lenyugvási Szolgálat és a Könyörgő Kánon tartalmaz egy-egy imát kimondottan az őrzőangyalhoz, s egy másikat a Szent Angyalokhoz.

Mindezek segítségével a hívőknek alkalmuk nyílik arra, hogy segítségüket és közbenjárásukat kérjék.

Keresztelő Szent János

„Egy az Úr, második a Szűz, harmadik az Előhírnök” - tartja a mondás. Keresztelő Szent János követi az Istenszülőt, minden más szentet megelőzve, ahogy az Úr megmondta: „asszonyok szülöttei közt nem támadt nagyobb Keresztelő Jánosnál” (Mt.11;11).
Elismerjük őt, mint a próféták legnagyobbikát, ahogy apolitikionja is mondja.
Az Úr követe volt, fölkészítve eleveneket és holtakat Krisztus befogadására.
Keresztelőnek azért nevezzük, mivel a népet és Krisztust is ő keresztelte meg a Jordánban.
Mártírként is elismerjük, mert fejét vették, s így művét saját vérével pecsételte meg.
Az ikonosztázon az Úr balján ábrázoljuk őt.
Nevére az Egyház saját kis kenyérdarabot ajánl fel.
Keddenként róla emlékezünk meg himnuszainkban.
Évente hatszor ünnepeljük meg emlékezetét: 1) jan. 7. Szináxisza 2) febr. 24. Fejének megtalálása és újramegtalálása 3) máj 25. Fejének harmadik megtalálása. 4) jún. 24. Születése 5) aug. 25, Fejevétele 6) szept. 23. Fogantatása

A szent apostolok

A szent apostolokat az Úr választotta ki, s ők egész a halálig szolgálták őt. Krisztus kinyilatkoztatásának hordozói lettek, a Szentlélek világosította meg, és ajándékozta meg őket minden karizmával, s ők fektettek le az Egyház alapjait, melyet ezért apostolinak nevezünk. Mindezek miatt az összes többi szentnél nagyobbnak tekintjük őket.

A Tizenkettőn kívül, akik Krisztus tanítványainak szűkebb körét alkották, az Úr még kiválasztott hetvenet, hogy kiteljesítsék a tizenkét apostol munkáját.

Az Egyház az apostolok mindegyikének tiszteletére külön ünnepet ül, ám együtt is megünnepli őket június 30-án, s a Hetveneket is tiszteli január 4-én. Megemlékezik róluk minden hét csütörtökén, hogy magasztalja őket hatalmas munkájukért, s külön kenyérdarabot vesz ki a Szent Adományok előkészítésekor mind a Tizenkettő, mind a Hetvenek tiszteletére.

Az apostoli atyák

Apostoli atyáknak nevezzük azokat, akik az apostoli kor nemzedéke után következtek az egyházi hierarchia élén. Az apostolok tanítványai, kísérői, tanításuk szem- és fültanúi voltak.

Írott munkáik épp ezért nagy tekintéllyel bírnak, s bennük számos apostoli hagyomány őrződött meg. A legfontosabb apostoli atyák:
Szent Kelemen, Róma püspöke
Szent Ignác, Antiochia püspöke
Szent Polikárp, Szmirna püspöke
Hermasz, a „Pásztor” című munka, és Pápiász, „Az Úr mondásainak magyarázata” című mű szerzői.

Az apostolokkal egyenlők (gör. iszapósztoli)

Apostolokkal egyenlőknek nevezzük a szenteket, akik életüket a kereszténység terjesztésének szentelték. Ilyen apostolokkal egyenlő szentek:
Szent Fotiní (febr. 26 és Húsvét 5. vasárnapja)
Szent Magdolna (júl. 22)
Szent Konstantin és Szent Heléna (máj 21.)
Szent Tekla (szept. 24)
Szent Cirill és Metód (máj.11)
Etoli Szt. Kozmasz (aug. 24)
Georgiai Szt. Nina
Szent Vladimir, Oroszország fejedelme
Szent Olga

A Főpapok – az egyházatyák

Egyházatyákként emlegetjük a klérus olyan tagjait – főként püspököket – akik:
szentéletűek voltak, és híven követték Krisztus nyomát
orthodox hitet tanítottak, azaz rendszeresen és helyesen magyarázták a Szentírást
akiket az Egyház általánosan elismer.

Az ilyen atyák többsége részt vett egyetemes vagy helyi zsinatokon, ahol síkra szálltak az orthodox hit mellett, és élen jártak az eretnekségek elleni küzdelemben, és közreműködtek a zsinati döntések, dogmatikai megfogalmazások létrehozásában.

A Szent Vértanúk

Mártíroknak nevezzük azokat, akik Krisztusba vetett hitükért üldöztetést és kínzásokat szenvedtek el, végül pedig vértaúságot vállaltak. Ez a fajta tanúságtétel amely a hit megvallásának és a hitbeli orthodoxiának a következménye, nem egyéb, mint Krisztus szenvedéseinek önkéntes követése. Az ősegyház keresztségnek tekintette, mégpedig vérrel való keresztségnek, s a vízben való keresztségnél magasabb rendűnek. A vértanúság – amennyiben a vértanú rendelkezik a megváltás elengedhetetlen feltételeivel – a bűnök teljes bocsánatát eredményezi.

Mártírok egész serege fémjelzi a kereszténység első századait, a római császárok által egymás után elrendelt üldöztetések miatt, melyek azonban épp szándékukkal ellentétes eredményt hoztak.

A mártírokat az alábbi elnevezésekkel szoktuk illetni:
Nagymártírok (egyháziak vagy világiak, akik a kínzásokat különösen nagy türelemmel és kitartással viselték)
Szent Mártírok (akik a klérus tagjai voltak)
Boldogok (férfi vagy női szerzetesek, aszkéták)
Vértanúk (világi mártírok)
Szüzek (ifjak akik világi életet éltek)
Újmártírok (laikusok és klerikusok, akik Görögországban a török uralom századai alatt, az után, vagy a jövőben, a világ végezetéig fognak vértanúságot szenvedni)

Hitvallók

Hitvallók azok, akik megvallották Krisztust, de nem szenvedtek vértanúságot – akár azért, mert üldözőik nem kínozták meg annyira őket, hogy belehaljanak, akár mert az üldöztetéseknek időközben vége szakadt. Az Egyház tiszteli őket is, Krisztus tanúságtételét véve alapul, mely szerint „Mindazt tehát, aki megvall engem az emberek előtt, én is megvallom mennyei Atyám előtt” (Mt.10,32).

Az Apologéták

A kereszténység ár megjelenése pillanatában felkavarta a korabeli társadalom állóvizét, és úgy tekintettek rá, mint ami „zsidóknak botrány, görögöknek bolondság” (1Kor1,23), sokszor vádakkal illették és üldözték is ezért. Akik fejtegetéseikkel igyekezték megvédeni és akár az uralkodók előtt – s tágabb értelemben a római hatóságok vagy a zsidó papság előtt – is merészelték vállalni igazukat, hitvédőknek, apologétáknak nevezzük.

Az első századok apologétái után újabbak tűntek föl az iszlám elterjedése után, s az újabb időkben is, igyekezvén visszaszorítani az ateizmust.

A korai idők legismertebb apologétái az Athéni Kodrátosz, Athénagorász és Ariszteidész, a palesztinai Jusztin mártír, Alexandriai Kelemen, Origenész, s az afrikai Tertullianus és Ciprianus. Az üldöztetések lezárultával nagy apologetikai munkát vállaltak a 4. és 5. század nagy teológusai is.

A Boldogok

Az üldöztetések megszűntével került előtérbe az a vélemény, miszerint az erényes élet Krisztusban ugyanolyan értékkel bír, mint a róla tanúságot tévő halál. Ez megfelel az apostol szavának, aki azt tanácsolja: „ezért távozzatok közülük s váljatok el tőlük” (2Kor. 6,17), azaz mondjatok le a világról, s teljesen szentelődjetek Istennek. Ez a „lelkiismeret mártíriumának” tekinthető, s nem alávalóbb a vér által szerzett mártíriumnál. „Vértanúság korbács és üldöztetés nélkül” – mondja Nagy Szt. Vazul.

Ők a szerzetesek, aszkéták és remeték, akik monostorokban vagy barlangok mélyén éltek. Szigorú és aszketikus életvezetésük következménye a megtisztulás, megvilágosodás és megszentelődés a Szentlélek ajándékainak segítségével. Könyörgésük a világért, csodás beavatkozásaik híre és állandó harcuk az orthodoxiáért eredményezi azt, hogy az Egyház elismeri őket, mint akik megőrizték szent Testét a hit ellenségeitől, s Boldog és Istenhordozó atyákként tiszteli ezeket a szenteket.

Az Igazak

Akik Krisztus előtt éltek az isteni Törvénnyel összhangban, várva a Messiás eljövetelét: Ősatyák, Istenősök, pátriárkák és királyok – őket nevezzük Igazaknak, vagyis olyan szenteknek, akik Krisztus előtt éltek.

Fordította: Nacsinák Gergely András

[1.]Ez természetesen a görög napnevekre érvényes. Mégis fontos kihangsúlyozni azt a ma talán nem eléggé tudatosított tényt, hogy a jelenlegi megtévesztő gyakorlattal szemben a keresztények a hét első napján ünnepelnek, azaz egy Kezdetet, az Új Teremtés kezdetét ünneplik, és nem a lezárultát valaminek, a hét utolsó napján.
[2.]A szokásos kilenc helyett. (A ford.)


A cikkek eredeti szövegei elérhetők:
http://www.goarch.org/en/ourfaith/articles/article7118.asp
http://www.aegeantimes.gr/pigizois/orthod_latria/agioi_ekklisias.htm