2016. július 9., szombat

A SZÍNEVÁLTOZÁS HEGYEI - Nacsinák Gergely András

Egy modern és divatos félreértésnek köszönhetően a kereszténységet manapság gyakran holmi spirituális köntösbe bújtatott erkölcsi tanításnak szokás elgondolni: ez az a felfogás, amely szerint a keresztény hit célja a jólfésült és illemtudó élet. Elterjedt és látszólag megalapozott látásmód ez, csalódást számára legfeljebb csak a szentek okozhatnak, akik az esetek többségében csöppet sem voltak jólfésült és illedelmes emberek.

Szárovi Szent Szerafim, aki az északi erdőkben egyedül élt és imádkozott, a hozzá látogató és őt a keresztény élet céljáról faggató nemesembernek, Motovilovnak egyszerűen annyit mondott: a keresztény élet célja a Szentlélek megszerzése. Az újkori szentet magyarázza most egy ókori: a sivatagi atyák történeteiben olvassuk, hogy Ammun atyához egy nap fiatal szerzetes érkezett. Böjtölök, virrasztok, imádkozom, mit tegyek még? – kérdezte az idős remetét. „Az atya pedig feltartotta kezeit, ujjai olyanok lettek, mint tíz lángnyelv, és azt mondta: »Ha akarod, legyél egészen olyan, mint a tűz!«” – fejezi be talányosan a történetet az Apophtegmata Patrum. E két kis történet fényében talán érthetőbbé válik az Evangélium egyik legtalányosabb története is; az, amely az Úr színeváltozását beszéli el.

Máté és Lukács Evangéliuma (Mt. 17;1-8) (Lk 9; 28-36) írja le legrészletesebben az eseményt: „Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, és egyedül őket vitte föl egy magas hegyre. Ott színében elváltozott előttük. Arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig tündökölt, mint a fény.” A görög szöveg itt μεταμορφώσις-ról beszél, ami annyit tesz: átváltozás. Krisztus néhány pillanatra átváltozik, a tanítványok szeme láttára fénylik fel dicsőségének egy sugara – de vajon miért? Ha mellé tesszük a két szent fentebb idézett mondásait, mintha érthetőbbé válna a dolog: Krisztus, az Istenember itt felvillantja a keresztény tökéletességeszményt, amely nem valami elvont és steril jóság vagy langyos békesség, hanem lángoló átváltozás.

Az ortodox kereszténység mindenkor hajlik az ikonikus látásmódra: mindent képpé, eseménnyé, megfogható valósággá tesz – liturgiájában, építészetében, ikonjain. A konkrétumban fölfedezi az általánost, az egyszeriben meglátja azt, ami időtlen, különösen akkor, ha az evangéliumi pecsétet is visel magán: így válhat egy terméketlen fügefa is szimbólummá, örökérvényű jellé, a terméketlen és kiszáradt emberi lélek jelképévé, hogy azután ekként térjen vissza újra és újra himnuszokban, homíliákban. A Színeváltozás egyszeri eseménye ezért válik nagy és kiemelkedően fontos ünneppé: mert itt a keresztény élet központi kérdéséről, az átvalósulásról van szó. Igaz, az ortodox teológiában Krisztus életének e mozzanata elég későn, csak a 13-14. században kezdett központi szerepet játszani, amikor a hészükhaszta-vitákban elemi kérdéssé vált a természet és a teremtetlen kegyelem viszonya, s az ember számára elérhető átistenülés (gör. theószisz) tanítása. A 14. század teológusai, élükön Palamasz Szent Gergellyel végül méltó teológiai foglalatba illesztették a kereszténység ősrégi tapasztalatát a kegyelem általi átvalósulásról; így kapta meg az Úr színeváltozásának ünnepe is méltó helyét az egyházi évben.

Mindenesetre az ikonikus látásmódnak köszönhetően a hegyekről alkotott ortodox keresztény felfogást is nagyban meghatározzák a Szentírás szakaszai. A Sínai, a Hóreb, az Olajfák Hegye – mind-mind jelentésteli helyek, amelyek nem véletlenszerűen tűnnek fel, hanem meghatározott szereppel bírnak az emberi megváltás történetében. A hegyek mindig az emberi lélek Istennel való találkozásának helyszínei, jelképes helyek, amelyek üzenettel bírnak az Istent keresők számára.

Nem csoda hát, ha a keresztény élet drámáját mindig a végsőkig kiélező szerzetesség számára ezek a képek megelevenednek, értelmet nyernek, s a belső út fontos támpontjaivá válhattak. Számukra a szentírási történetek nem csupán egykor történt dolgok színes leírásai, hanem valósággal személyes élmények, tapasztalati tények, amelyek az imában a belső út állomásai lesznek. A hívő más szemmel olvassa az evangéliumot, mint a történész vagy a filológus: őt nem kötik a tudományág prekoncepciói, nem törődik a szakterület kánonjaival – amikor elmélkedik, nem szövegkritikai elemzést végez, hanem friss szemmel tekint az ott leírtakra. Különösen a szerzetesség, amely mindig igyekszik „visszaoltódni” az evangéliumi életbe, minden mozdulatával kötődni a tökéletes archetípushoz, Krisztushoz, a szentekhez és a prófétákhoz. Így számukra egy hegy, attól függően, hogy milyen lelki kontextusban jelenik meg, lehet a Sínai, ahol Mózes hallgatta az Urat, a Nébó, ahonnan ugyanő halála előtt egyetlen pillantást vetett az Ígéret Földjére, lehet az Olajfák Hegye, ahol Krisztus vért izzadva imádkozott a megpróbáltatások idején, és lehet a Tábor-hegy, ahol felragyogott dicsősége és „elváltozott színében”. A keleti szerzetesek szívesen vonultak vissza hegyekre, nem csak azért, mert azok ember-nem-járta pusztaságokként különösképp is alkalmasak voltak a magányos aszkézisre és a csöndes imára, de azért is, mert az ikonikus látásmódnak köszönhetően a hegy nem oldódott pusztán szimbólummá, a lélek állapotainak jelképévé, hanem megmaradt nagyon is konkrét valóságnak. Ha a zsoltár azt mondja, hogy „a hegyekre emelem szemeimet, ahonnan eljő az én segítségem”, akkor a szerzetes valóban a hegyekre emelte tekintetét, és oda vonult vissza, hogy kísértései és akadályoztatásai közepette segítséget és vigasztalást találjon Uránál.

Így az ortodox kereszténységtől érintett területeken a hegyek már igen korán a monasztikus élet meghatározó helyszínei lettek. Remete Szent Antal is egy hegyre vonult vissza élete végén az őt csodálók zaklatásai elől: azon a helyen áll most a kopt Mar Antoni-monostor, a Keleti Sivatag barátságtalan sziklaormai között. Mindenekelőtt persze a Szentírásban említett, és persze a Jeruzsálemet környező hegyek népesültek be; a Sínain már az 5. században megtelepedtek a remeték, afféle szerzetesi falvakat, szkítiket hozva létre, míg Jusztinianosz császár fallal övezett monostort nem építtetett nekik a 6. század derekán, hogy a nomádok támadásaitól megoltalmazza őket. Ez persze nem járt a sínai-hegyi szerzetesi élet központosításával: a 20. század közepéig éltek itt remeték barlangokban, kunyhókban, az egész sivatagot benépesítve. Idővel nem csak a bibliai kötődésű hegyeket, de a nagyobb monasztikus központokat is „szent hegyekként” kezdték emlegetni, utalva ezzel az ott lakók életszentségére.

A középkor folyamán, Bizánc közel-keleti befolyásának gyöngülésével és az arabok 7-8. századi előretörésével a keleti tartományok szent hegyei lassan vesztettek jelentőségükből, vagy akár teljesen el is néptelenedtek: Szíriában a Csodák Hegye elhagyatottá vált, míg a turabdini monostorok továbbra is működtek ugyan, de immár a bizánci szerzetességtől végképp különváltan kellett fenntartaniuk a gazdag és ősi szír aszketikus hagyományt.

A kisázsiai szent hegyek virágkora ezért egy kevéssel később kezdődik és tovább tart: a legnevesebbek, az Auxentiosz, a Latrosz és a bithüniai Olümposz az 5. és 12. század közt igazi szerzetesi központokká lettek, ahol remetekunyhók és kinovion (cönobita) életrendet követő nagy monostorok egyaránt állottak. Kis-Ázsia fokozatos török kézre kerülésével azonban ezek a hegyek is lassú pusztulásra ítéltettek: az egykor messze földön híres bithüniai Olümposz monostoraiból mára csak málló falak és elhasadt kövek maradtak. Egykori ragyogását és a táj paradicsomi mivoltát jól érzékelteti a 11. századi neves bizánci tudós és irodalmár, Michaél Pszellosz leírása: „Mindenütt platánok és ciprusok meg más csupa lomb fák: néhol szinte parancsra rendezett sorokban állanak, másutt viszont szétszórt csoportokba tömörülnek… A hegyekben önmaguktól kialakult barlangok találhatók, ezek lassan-csendben vájódtak a földbe, aztán vannak kétkezi munkával készített szentélyek, imaházak, és egyéb stációk az elmélkedésre; néhányat kimagasló helyre emeltek, másokat pedig a hegyek görbületeiben építettek fel nagy fénnyel. Olyanok ezek, mint valamiféle apró meg nagy mécsesek, széjjelültetve a hegyekben.”[*] A lassú nyugatra tolódás jegyében a 10-13. században a Boszporusz túloldalán, Thrákiában és Makedóniában is megjelennek a szerzetesi központokká váló szent hegyek: a Ganosz és a Galenion, s a máig is leghíresebb: Áthosz.

Az Áthosz-hegyi szerzetesi államban – amelyet Görögországban Szent Hegyként vagy egyszerűen csak „a” Hegyként emlegetnek – ma is virágzik a hagyományos ortodox szerzetesi életforma és lelkiség. A szent hegyek keresztény tradíciójának hosszú sorába illeszkedik, annak szinte utolsó képviselőjeként. Éppúgy megtalálhatók rajta közös életrendet követő nagymonostorok, szkítik és egy-két szerzetes lakhelyéül szolgáló remetelakok, akár egykor az Olümposzon. A monostorok és szerzeteseik egyetlen kormányzati testület alá tartoznak, amely a kormányzó monostorok képviselőiből áll; régebben azonban egyetlen ember állt e testület élén, a Prótosz, a Szent Hegy elöljárója, akárcsak egykor a Ganoszon. Némely szent hegyeken valaha a nők belépését tiltó rendelkezés – úgynevezett abaton – volt érvényben, mint a 10. század óta Áthoszon. Áthosz legmagasabb csúcsát pedig, amely 2033 méter magasan nyúlik az Égei-tenger fölé, ma is a Színeváltozás csúcsának nevezik. De ami a legfontosabb, az a lelki atyától lelki gyermekre hagyományozott, évszázadok óta töretlenül ívelő keresztény szerzetesi tradíció, amely az aszkézis és a lelki élet útmutatásait éppúgy magába foglalja, mint az ikonfestészetet vagy éppen az egyházi éneklést. A szentek ennek az arany láncnak a legfényesebb láncszemei. A legkevésbé sem konformisták, megalkuvók vagy puhányok; egyetlen dolog foglalkoztatja őket, a Szentlélek megszerzése, a névtelen és tökéletes átvalósulás.

Nacsinák Gergely András

[*] Schreiber György fordítása