2016. július 9., szombat

Dionisziosz metropolita az Isteni Liturgiáról - Kyrie eleiszon

„A diakónus minden egyes könyörgésére a nép feleljen
Kyrie eleiszonnal, de mindenekelőtt a gyermekek.”
Az Egyház: Isten népe. Isten népét pedig együtt alkotják a papság és a világi hívők: az isteni Liturgiát nem csak a papok végzik, hanem az Egyház egésze. A liturgia elején elhangzó „Ámin”, amely válaszol a pap dicsőítő fennhangjára, („Áldott az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek Országa…”) jelenti a liturgia kezdetét. S még szinte be sem fejezte a pap az első szavakat, máris, mintegy megerősítésként, az egész nép egy hangon, mennydörgésként felel rá: Ámin. S alig fejezi be a diakónus az első könyörgést, a sokaság ismét válaszol rá: Kyrie eleiszon, Uram, irgalmazz. És ettől kezdve mindvégig, a szertartást végzők minden egyes könyörgésére a nép ezzel a két szóval, az Egyház e „sűrített” imájával válaszol.

Az ősi liturgiából, amelyről az Apostolok rendelkezései című irat beszél, merítettük mai homíliánk mottóját. Az idézet egyúttal bizonyítja azt is, hogy a népnek is részt kell vennie a liturgia végzésében; hiszen az elejétől a végéig tulajdonképpen dialógus zajlik a papság és a hívek közt. Ez a párbeszéd, ahogy halad előre a liturgia, egyre tisztábban és elevenebben mutatja meg, hogy bizony nem egyedül a pap végzi a szertartást. Számos okból kifolyólag, elsősorban a rendetlenség elkerülése végett nem énekel minden hívő, aki a templomban tartózkodik, hanem az énekesek és felolvasók képviselik őket. Énekesek és felolvasók pedig már az óegyházban is voltak, amint arról szintén tudósít az Apostolok rendelkezései: „A felolvasókért és kántorokért könyörögjünk az Úrhoz!”.

„A diakónus minden egyes könyörgésére a nép feleljen Kyrie eleiszonnal, de mindenekelőtt a gyermekek.” – ez utóbbi kitétel, mely szerint főképp a gyerekeknek kell Uram irgalmazzal felelniük, világosan kifejezésre juttatja, hogy az egyházi istentisztelet szellemiségének lényege a gyermeki egyszerűség és tisztaság. És megmutatja azt is, milyen mértékig sérül a templomi áhítat légköre, s maga az istentisztelet a gyermekek távolmaradásával. Hiszen mindannak, ami az Isteni Liturgián elhangzik vagy történik, nem dekoratív, hanem szertartási jelentősége van: szavak és cselekedetek, melyek isteni tartalommal és hatalommal bírnak. Az Egyház valamennyi szertartása, s mindenekelőtt a Liturgia, nem egyszerű ceremónia, hanem szent cselekmény, szent mű. A gyermekek Kyrie eleiszonjával kapcsolatban azt mondja Aranyszájú Szent János, hogy mivel bennünk, felnőttekben megvan a tudat, hogy bűnösök vagyunk, ezért „a nép gyermekei állnak Isten elébe, hogy irgalomért könyörögjenek…mivel őszinte buzgalmukban a mennyek országa lakik.”Valóban: Jézus Krisztus azt mondotta a gyermekekről, és azokról, akik a gyermekek egyszerűségével bírnak, hogy ők nyerik el a mennyeknek országát.

Az Egyházban és az Evangéliumban egyaránt megkülönböztetett hely illeti meg a gyermekeket. Ugyan ezúttal nincs mód arra, hogy kifejtsük, de nem mulaszthatunk el néhány szót szólni a gyermekekről, akik az Egyház angyalai itt, a földön. Az Atya minden időt megelőző Igéje az emberi nem megváltásáért „a Szentlélektől… ifjú gyermekként megszületett”. József féltőn gondoskodott róla, szentséges anyjának titkos öröme volt. Ő maga is szerette, nagyra becsülte és megáldotta a gyermekeket, és a mennyek országának példájaként állította őket a felnőttek elé. Következésképp az Egyház megáldja a házasságot, a jegyeseknek pedig sok szép gyermeket kíván. Csecsemőkoruktól kezdve befogadja őket a szentek nagy családjába. Megkereszteli, megáldoztatja őket, és meghatározott imákkal vigyázza fejlődésüket, velük tart, amikor iskolába mennek, hogy megtanuljanak írni. Még akkor is, ha Isten korán veszi őket magához, féltő imákkal temeti el őket: „Óvd meg Urunk, a kisdedeket… őrizd meg békében a te szolgád lelkét”. Nem mondhatunk most több szót a gyermekekről, de arra buzdítjuk, arra kérjük a szülőket, ne feledkezzenek meg kötelességeikről gyermekeikkel szemben; hozzák el őket a liturgiákra.

Mindeközben nem feledkeztünk meg természetesen arról, hogy mai homíliánk témája a Kyrie eleiszon, amellyel a nép válaszol minden egyes papi könyörgésre. Az Isteni Liturgia egyik legjobb kommentátora a következőképp ír a Kyrie eleiszonról: „Ez ad értelmet az imának: hogy nem bátorkodunk előhozakodni kéréseinkkel, hanem abban bízunk, hogy Istenben beteljesülnek azok.”. Igehirdetésünknek természetesen nem célja, hogy neveket és évszámokat magoljunk be, de meg kell jegyeznünk, hogy a liturgia e kommentátora – akinek a nézeteire a későbbiekben is sokszor hagyatkozunk majd – Nikolaosz Kabaszilasz, aki Thesszalonikiben élt egy évszázaddal Konsantinápoly bukását megelőzően. [1.]

A továbbiakban pedig azt mondja kiváló magyarázatában, hogy az Uram irgalmazz mindenekelőtt arra szolgál, hogy Isten szívét megindítsa: „Ez azoknak az elítélteknek a kérése, akik miután minden védőbeszédüket elmondták, s már semmi más mentségük nem maradt, ezt az utolsó szó jogán kiáltják a bíró felé, mivel már nem jog szerint, hanem csak az ő emberszeretetéből remélhetik annak elérését, amire szükségük van „. E ponton a mai kor embere rögvest tiltakozik, minthogy nem képes az Egyház és az Evangélium szellemében gondolkodni, s hallani sem akar emberszeretetről, még az Isten esetében sem, hanem hajthatatlanul igazságosságért kiált: „Nem kérünk az emberszeretetből, igazságot akarunk!”. A Szentírás azonban, tisztában lévén az emberi nyomorúsággal, így szól: „Ha számba veszed a törvényszegéseket Uram, Uram, ki állhat meg előtted?”. De hallgassuk még egyszer utoljára Kabaszilaszt. A Nagy Könyörgésben, de valamennyi egyházi szolgálat alatt a pap sok mindenért végez könyörgést, a körülötte álló hívek azonban egyedül az irgalomért imádkoznak, s csak ezzel az egy szóval fordulnak Istenhez „Elsősorban az az oka ennek – írja Kabaszilasz – hogy ebben a szóban megvan a hálaadás és a bűnbánat is. Hiszen amikor az irgalmat kérjük Istentől, ezzel az ő országát kérjük. Krisztus viszont megígérte, hogy akik ezt kérik, azoknak megadja; sőt, hozzáteszi még mindazt, amire szükségünk van”. Valóban, Jézus Krisztus egyértelműen meghagyta az Evangéliumban: „Először keressétek az Isten Országát, s minden más megadatik majd néktek”. Isten országának ereje pedig Isten irgalma. Az isteni könyörület mindnyájunk megváltására szolgál. Az Isteni liturgia oda, Isten Országa felé vezet bennünket. Vagyis az Atya, Fiú és Szentlélek áldott országa felé.

Három dolgot mutat meg a Kyrie eleiszon a liturgiában, s az Egyház összes többi szolgálatában is. Egyrészt, hogy a szent cselekmények végzése nem egyedül a pap, hanem az egész nép dolga. Másodsorban e két szóban megvalljuk, hogy minden földi és égi javunk Istentől való ajándék. Harmadrészt pedig azt ismerjük el, hogy a megmeneküléshez isteni irgalomra kell hagyatkoznunk, mert e nélkül nincs mód a megváltásra. A hatalmas távolságot Isten és ember közt semmi más nem hidalhatja át az Isten irgalmán kívül; sem tetteink, sem erényeink, sem imáink. Semmi sem kényszerítheti Istent arra, hogy megmentsen minket, hogy a Fiú leereszkedjen a mennyekből, hogy megtestesüljön és emberré váljék, sem a kereszthalált, sem a feltámadást nem kényszerítheti ki semmi más, mint az ő irgalma. Az irántunk való szeretet, s a szánalom, melyet érez, látván, hogy elveszünk. Ezért ez a szüntelen, hosszú vagy rövid esdeklés végigvonul a liturgián, mint a legtömörebb könyörgés, mint a legforróbb és legerélyesebb ima: Uram, irgalmazz. E két szóban összegződik Istennel szemben elfoglalt valódi helyünk, és megváltásunk minden titka is. Ámin.

[1.]Kommentárja magyarul is elérhető: Nikolaosz Kabaszilasz liturgia-magyarázata. Nyíregyháza, Szent Atanáz Hittudományi Főiskola, 1996. A fordítás, a bevezető és a jegyzetek Orosz László munkája.

Nincsenek megjegyzések: