2016. július 9., szombat

Dionisziosz metropolita az Isteni Liturgiáról - A templom és a hívők

Plébániatemplomunk egyúttal szellemi központunk is. A „szellemi központ”-kifejezést ezúttal gyakorlati értelemben használjuk, minthogy szellemi és lelki központokról általában rengeteg szó esik manapság, mi, keresztények azonban egyetlen lelket ismerünk: a Szentlelket. Talán ideillenek János evangélista szavai:„Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, vajon Istentől valók-e”. Ahogy mind gyakrabban használják az emberek a „szellemiség” vagy a „lelkiség” szavakat, úgy lesz mind kevesebb közük ezekhez dolgokhoz, hiszen a valóban lelki emberek nem fecsegnek a lelkiségről. A helyek pedig, melyeket szellemi központoknak szokás nevezni, valójában nem mindig azok. A keresztények számára egyetlen szellemi központ létezik: a templom, ahová járnak, és minden olyan templom, ahol Isteni Liturgiát végeznek. Ez mai homíliánk témája.

Általánosságban szólva mi is a templom? A templomot egyháznak is szokás nevezni: a görög nyelvben ugyanaz a szó jelöli az épületet is, mint a gyülekezetet. Azt a megszentelt helyet, ahol összegyűl a nép, és ahol bemutatásra kerül a Liturgia. Ezért látjuk Szent Péter és Szent Pál apostol ikonján, hogy a két szent egy templomépületet tart: ez az az Egyház, amelyet megannyi különböző helyen ők hoztak létre, szerveztek meg. Az Egyház tehát, melyről azt mondottuk, hogy nem könnyű meghatározni, mi is voltaképpen, így most a szemeink előtt áll, a templom képében öltve testet. E megjelenítés pedig igen szerencsésnek, sőt, szentnek mondható, mivel az Isteni Liturgia – mely maga az Egyház – átalakítja és megszenteli azt a fizikai teret, ahol bemutatásra kerül. A hely, ahol az isteni Misztériumokat végzik, ugyanaz, mint az a jeruzsálemi padlásszoba, ahol az Utolsó Vacsorára sor került. Amikor Jézus Krisztus bemutatta és átadta az isteni Eucharisztia titkát, a teljes egyház jelen volt, mert Krisztus és az ő tanítványai jelentették az Egyházat; a hely pedig, a résztvevőkkel és a cselekményekkel együtt templommá vált. Hitvalló Szent Maximosz azt mondja, az egyház és a templom az ember lelkéhez és testéhez hasonlatos: a lélek nem látható, de a testet látva így szólunk: íme, az ember. Így, ha megpillantjuk a templomot, mondhatjuk: ím, az Egyház. Az Egyház isteni és szellemi valósága kapcsolatba lép az anyagi világgal, és a templomban, valamint az abban zajló eseményekben mutatja meg magát. Az orthodox templom következésképp, építésének és díszítésének módjával a földet és az eget együtt jeleníti meg. A Szentély a menny ikonja. Az oltár azt az egek fölötti áldozati asztalt jelképezi, ahol szünet nélkül szolgál a Nagy Főpap, az Istenember Jézus Krisztus. Az ikonosztáz, Krisztus, az Istenszülő és a szentek ikonjaival, három kapujával a hívők szeme elé tárja és emlékezetébe idézi a mennyei és földi világ megszakítatlan közösségét. A középső kapu az Evangélium megjelenésének, megáldásának és hirdetésének helye, ahol állván a pap ég és föld közt álló alakká válik, egy alakká az ikonosztáz szentjeinek sorában. Fönt, a kupola magasában a Pantokrátor Krisztus alakja látható, az Igazságosság Napja, amint lenéz a földre és megvilágítja azt, az egész teremtés számára közvetítve a liturgikus közösség szellemi fényét. Az orthodox templom igazi theofánia, istenjelenés. A templomban ott az Egyház, az Egyházban a Szent Liturgia, a liturgiában pedig ott van az Isten.

A Liturgia elején elhangzó békességes könyörgés negyedik kéréseként a diakónus a templomért és azokért könyörög, akik abba hittel, áhítattal és isteni félelemmel járnak. Arról már beszéltünk, mi a nép; a diakónustól itt megtudjuk azt is, hogyan kell belépniük a szent helyre, és hogyan illik ott viselkedniük. A Szent Liturgia ideje alatt a diakónus többször is figyelmezteti a híveket helyzetükre és arra, milyen lelkiállapotban kell részt venniük a szent cselekményekben. (…)

Hitvalló Szent Maximosz írásaiban fölhívja a figyelmet arra a hatalmas lelki haszonra, amely minden kereszténynek osztályrészül jut, ha részt vesznek az egyházi szertartásokon és végzik a Szent Liturgiát. A templomba járás nem csak kötelesség, hanem jog és kiváltság is minden hívő számára, mivel így vehetnek részt ők is, Krisztus testének élő tagjaiként, az Egyház életében. Az ókorban kizárólag azok maradhattak távol a Liturgiákról, akiknek erre nyomós okuk volt; a többieknek, akik ok nélkül maradtak el, lelki következményekkel kellett számolniuk: az Egyház ma is csak azokért imádkozik, akik önhibájukon kívül, komoly baj miatt nincsenek jelen.

Hitvalló Szent Maximosz így ír: „Látogatnunk kell rendszeresen Isten Szent Egyházát, hogy ne mulasszuk el a szent összejövetelt, amelyre abban sor kerül. Először is azért, mivel az Egyházban jelen vannak az angyalok is, akik összeírják az oda betérőket, és jelentik azt Istennek. Másrészt pedig, mert kiváltképpen a szent összejövetel idején jelen van ott a Szentlélek kegyelme is, ahol az ott lévők közül mindenkit – alkalmasságához mérten – átváltoztat és megújít, valamint szellemileg is újraszül, és elvezet oda, ahol feltárulnak a bemutatott misztériumok”.

A változás, amely mindannyiunkban végbemegy, amikor részt veszünk az egyházi összejövetelen, megmutatkozik rajtunk akkor is, amikor kilépünk a templomból. „Így kell elhagynunk a templomot – írja Aranyszájú Szent János –; mintha csak az egekből szálltunk volna alá”. Ha szomorúan megyünk oda, örömmel eltelve távozunk; ha haragvón érkezünk meg, szelíden; ha farkasokként jövünk, bárányként. És miután az isteni liturgia végeztével megtérünk otthonainkba, oda is magunkkal visszük Isten áldását és örömét.

A templom jelentőségével a vallásos életben minden nép és kor tisztában volt, nem csak a keresztények, de a pogányok is. „Senki sem látott még és nem is fog látni sosem templom nélküli várost” – írta Plutarkhosz. Az ókori Kappadókiában annyi templom állott – néhány ezek közül máig fönnmaradt –, hogy Nissza püspöke, Szent Gergely így írt: „Ha valaki a látottak alapján tudna következtetni Isten jelenlétére, akkor minden bizonnyal azt hinné, hogy az Isten Kappadókiában lakik.” Ugyanezt mondhatjuk el a görög szigetvilágról is, amelyet szintén benépesítenek a templomok. A templomépítés fontosságára mutat rá Nagy Szent Vazul egy levele, amelyet egyháztartománya egyik püspökéhez intézett. „Nagy örömünkre szolgál – írja – minden keresztény számára követendő gondoskodása, mellyel templomot épített, Krisztus nevének dicséretére. Amint meg van írva, szeressétek az Úr házának tisztességét és készítsetek magatoknak lakhelyet a mennyben, ahol mindazokat várják, akik Krisztus nevét szeretik”. A templomok építését, a templomépületekről való gondoskodást az Egyház nagyra becsüli, épp ezért minden könyörgésben megemlékezik a templom alapítóiról, és minden egyes Szent Liturgia elején könyörög a diakónus „ezért a szent hajlékért”, a végén pedig a pap kéri, hogy „szenteld meg azokat, akik a Te házad ékességét szeretik”. Ámin.