2016. július 9., szombat

Dionisziosz metropolita az Isteni Liturgiáról - Könyörgés a békéért

„Békességben könyörögjünk az Úrhoz…”

Közvetlenül a kezdőáldás, és a reá feleletül elhangzó Ámin után könyörgések sorozata következik, melyeket Megáli Szinaptínak, „Nagy Összefoglalás”-nak nevezünk.[1.] Azért nevezzük őket így, mivel e könyörgések felölelik és összefoglalják a hívek életének egészét. Mintha csak első bemutatása, megjelenése lenne ez az Egyháznak, amelyet Isten a földi élet valahány szükségletével és mozzanatával egyesített. A gyülekezet a templomban olyan, akárha egy hajó fedélzetén volna, amely keletnek tart, a hajdani Paradicsom felé, hiszen a Szentírásban is azt olvassuk, hogy az Éden Kertje keleten volt. Arrafelé hajózik hát az Egyház, és bárkáján magával viszi a megszentelt emberi élet teljességét. A Megáli Szinaptíban elhangzó könyörgéseket másképp Békességes Könyörgésnek is nevezzük, mivel az első három fohász a békéért szól. A béke nem más, mint az a tiszta levegő, amely az isteni közösség, vagyis az Egyház életének feltétele. A béke a Szentlélek gyümölcse, először a hívek szívében, majd az Egyházban, és végül a világ egészében.

A Háromságos Isten dicsőítését követően az első szó, amelyet az Egyház gyülekezete hall, a békesség. A diakónus, akár egy jelt adó, parancsoló harsona, fennhangon hirdeti, hogy mindenki meghallja: „Békességben könyörögjünk az Úrhoz!”. Békességgel önmagunkban és egymás közt, esdekeljünk az Úrhoz. Hiszen nem is lehet másképp; az elsődleges követelmény ahhoz, hogy az Isten előtt megállhassunk, a béke. Az, hogy először is békességben legyünk önmagunkkal, aztán pedig egymással is: mert csak akkor valósulhat meg a béke a másik emberrel, ha önmagunkkal már megbékéltünk. A Szent Liturgia során többször is hallani fogjuk a szertartást végző papot, amint így szól: „Békesség mindnyájatokkal!” Béke nélkül ugyanis „semmit sem mondhattok vagy tehettek” az Egyházban. Ezért a püspök sem léphet föl trónjára anélkül, hogy előzőleg meg ne áldotta volna a gyülekezetet, és mindenki békességéért ne könyörgött volna.

Az első fohász után a diakónus folytatja a következővel, melyben mindjárt fel is tárul a liturgikus közösség célja: „A fentről való békességért és lelkünk üdvösségéért könyörögjünk az Úrhoz!” A béke, ez a hatalmas kincs, a Szentlélek gyümölcse az emberben. S ez a béke „fentről leszálló” tökéletes ajándék, mely különbözik attól a békétől, amelyről a politika és a diplomácia beszél. Erről a békéről mondotta Krisztus a tanítványainak: „Az én békémet adom nektek „ és „Én nem úgy adom nektek, amint a világ adja”. Ahogy az apostol is írja, Isten minden ajándéka „javunkra válik”, s ezért az Isteni Liturgia kezdetén is lelkünk megváltásának érdekében kérjük a békét. Mert mindenekelőtt és csakis ez hajt nekünk valódi hasznot: a megváltás, „amikor elérjük hitünk célját, a lélek üdvösségét”, ahogy Péter apostol írja.

Azonban mi, keresztények nem állunk a világon kívül. Az Egyház jelen van a földön is, együtt halad a világgal, küzd, hogy átváltoztassa azt, és hogy elvezesse az „eljövendő világba”. Ezért egy harmadik kérésben a diakónus így szól: „Az egész világ békéjéért, Isten szent Egyházainak jólétéért, és a mindenek egyesüléséért könyörögjünk az Úrhoz!”[2.]. Az Egyház számára nem léteznek határok, ezért már a régi liturgikus szövegek is „a világ egyik végétől a másikig” terjedőnek írják le az oikumenét. Az Egyház tehát törődik a világ békéjével, hiszen saját békéje attól nem független. A helyi egyházak stabilitása a világ békéjén is múlik. A politikai és társadalmi villongások, zavargások sosem szolgálják az Egyház javát. Ennek jegyében az Egyház sok, tőle független vétekért is megfizetett, hiszen az emberek vitáikba, egymás közti konfliktusaikba óhatatlanul bevonták őt is. Így, Jézus Krisztus jövendölésének megfelelően, a könyörgés minden emberért szól, azért, hogy egyesülvén egyetlen nyájjá lehessenek.

De hadd térjünk vissza még egy kicsit előző témánkhoz, és beszéljünk egy kissé általánosabban is a Liturgia elején hallató, békéért való könyörgésről. Nagyon régi eredetű könyörgés ez. Épp ezért szent meghatottságot vesz rajtunk erőt, amikor tudatára ébredünk annak, hogy ugyanígy, ugyane szavakkal kezdődik az Isteni Liturgia már az ősidőktől fogva. Ez a folytonosság élő hagyományt jelent: ez biztosít bennünket az Egyház egységéről, s hitünk valódiságáról. Semmi egyéb nem győzhet meg minket arról, hogy az Egyház híven adta át nekünk a megváltás Örömhírét, mint a kultusz folytonos és ősi mivolta, azaz maga a Szent Liturgia. Két évezred óta hívők nemzedékei végzik ugyanolyan módon, és csaknem ugyanazokkal a szavakkal a Liturgiát.

Az „Apostolok Rendelkezései” című könyv, amely az óegyház tanításait tartalmazza, közli a liturgia szövegét is, ahol a világ és az Egyház békéjével kapcsolatban a következő könyörgést olvashatjuk: „Könyörögjünk a világ és a szent Egyházak békéjéért és jólétéért, hogy megadja nekünk az Isten az Ő örök és elidegeníthetetlen békéjét, és hogy őrizzen meg minket, hogy teljesíthessük hitünk szerinti kötelességünket…” Amiből ma is világosan kitűnik e könyörgés fontossága, főképp egy olyan korban, az üldöztetések idején, amikor a keresztények hitük miatt bujdosásra voltak ítélve.

Ugyanebben a könyvben található egy másik könyörgésért, amely azonban immár csak az Egyházért, s az Egyház békéjéért szól: „A szent, egyetemes és apostoli Egyházért, amely a föld határaiig terjed, hogy megőrizze és megtartsa azt az Úr megingathatatlanul és békében a világ végezetéig, mint kősziklára emelt házat”. Ez a könyörgés kiváltképpen is az Egyház belső békéjéért szól, amelyet akkor is, most is, eretnekségek háborgatnak, és szakadások tesznek próbára.



Ez tehát a mind az Egyház, mind pedig a világ számára várva-várt béke, amely mindenekelőtt lelkünk fentről való békessége. Egyfajta benső állapot, ahogy az abból az imádságból is kitűnik, amelyet a püspök mond, mielőtt egyházi szolgálatot végezne:„Igazítsd el a mi lelkünket isteni renddel és békességgel, hogy elfogadjuk egymást igaz alázattal és képmutatás nélkül”. A valódi, nem megjátszott alázat, amely lehetővé teszi, hogy elviseljük egymást, szüli meg bennünk a békét, amely a Szentlélek gyümölcse. Ne áltassuk magunkat: sem az Egyház, sem a világ nem békül meg mindaddig, amíg mindegyikünk nem talál békére önmagában. Ha nem keressük Isten „minden értelmet fölülmúló” békéjét. Az ember mindig fordítva halad: elsőnek a világot akarja rendbe hozni, s csak azután önmagát. Ám ha valóban a világ javát akarja, úgy Istenből és önnönmagából kell kiindulnia. Az Egyház mindenekelőtt Isten békéjét keresi, ezzel is kezdi el az Isteni Liturgiát: „A fentrőlvaló békességért…” Ámin.

[1.]Gör.: Μεγάλι Συναπτί. A magyar szerkönyv – a szláv gyakorlat hatására – az ekténia szót alkalmazza.
[2.]Fontos, hogy az ευστάθεια, amelyet a magyar szöveg jólétnek fordít, elsősorban zavartalan, stabil fennállást, biztonságot jelent.