2016. július 9., szombat

Korinthoszi Szent Makáriosz: A gyakori szentáldozásról

A közönséges kenyeret helytelenül nevezzük „mindennapi” kenyérnek, mivel az csupán a testet erősíti meg, de a lelket nem. Helyesen és mindenekelőtt a „mindennapi kenyér” kifejezés Urunk testét és Isten szavát jelenti, amely a lelket és a testet egyaránt megerősíti. Ez okból mindazoknak, akik az Isteni Keresztség által lelkileg újjászülettek, forró szeretettel és alázatos szívvel szüntelenül táplálkozniuk kell e szellemi táplálékkal.

A Szentáldozás nagy előmenetelt eredményez a Krisztus szerint való életben. Mert amit az anyagi kenyér és bor okoz a testben, az következik be misztikus és láthatatlan módon Krisztus Teste által az anyagtalan lélekben. Mert ahogy a kenyér fenntartja és táplálja a testet, úgy tartja fenn és táplálja Krisztus Teste a lelket; és amiképpen újjászületünk a Szent Keresztség által, és a bűn állapota helyett befogadjuk a kegyelem állapotát, úgy növekszünk a kegyelemben és haladunk előre akkor, ha a Szent Eucharisztia táplál bennünket.

A keresztény számára nagy jótétemények származnak az Isteni Misztériumokból, lelke és teste számára egyaránt, mielőtt áldozna, mialatt áldozik, és miután megáldozott. Mielőtt a misztériumokhoz járulna, elő kell készülnie, azaz gyónnia lelki atyjának, kijavítania magát, megbánással eltelni, belső figyelemre szert tenni, őrizkednie a szenves gondolatoktól amennyire csak lehetséges, és szintúgy minden más vétektől is. Hasonlóképpen, önmegtartóztatást kell gyakorolnia, imádkoznia, belsőleg ébernek lennie, áhítattal eltelnie, buzgónak a jócselekedetekben, és tudatosítania kell magában, milyen félelmetes Királyt is készül befogadni… nyilvánvaló, hogy minél inkább fölkészül valaki ilyetén módon, annál nagyobb haszonnal lesz számára a Szentáldozás.

A rendszertelen áldozás az ellenkező hatást váltja ki a keresztényekben. Mert aki késlekedik áldozni, az nem tesz előkészületeket, nem válik óvatossá, s nem őrzi meg magát oly szorgosan a gonosz gondolatoktól. Késlekedése nemtörődömségbe sodorja őt, lehűtve áhítatának forróságát. A hosszú idő eltelte miatt feljogosítva érzi magát arra, hogy erélytelenül és közömbösen járjon, lelkében istenfélelem, érzékeiben visszafogottság nélkül, éberség híján, amely cselekedeteire ügyelne, hogy szabadon elmerüljön az étkekben, beszédben, nem illő látványokban és hangokban, és végül olyanná legyen, mint az oktalan állat, aki zabla nélkül fut a meredély felé. Hogyan volnának képesek megtisztítani gondolataikat, megvilágosítani értelmüket, és megszépíteni a lélek valamennyi képességét, ha nem részesülnek Urunk Testében és Vérében, amely maga az igazi megvilágosodás és a lélek valódi méltósága, amiképpen Aranyszájú Szent János is mondja? Hogyan is tudnák felszítani szívükben az isteni szeretetet, a szellemi örömöt, az isteni békességet s a Szentlélek többi gyümölcsét, az Atya szeretett Fiának Testében és Vérében való részesülés nélkül, Aki egylényegű a Szentlélekkel, s a mi igazi örömünk, és békességünk az Apostol szerint, s Aki minden áldás forrása?

A Szent Eucharisztia megvilágosít, fénnyel telít, az ember testének és lelkének valamennyi érzékét és képességét megszenteli, és megerősíti a lelket az Úr parancsolatainak teljesítésére és minden más jócselekedetre. Ez a lélek és a test valódi tápláléka, amint Urunk is mondotta: „Az én testem valóban étel és az én vérem valóban ital” (Jn. 6;55).

Korinthoszi Szent Makárioszról

A három nagy újkori görög tanító-szent egyike, Etoli Szent Kozmasz (1714-1779) és Szenthegyi Szent Nikodémus (1749-1809) mellett. 1731-ben született, 1765-ben szentelték Korinthosz püspökévé a világi és egyházi méltóságok egyhangú akarata alapján. Püspöksége idején iskolákat alapított, katekézist tartott papjainak, és ügyelt arra, hogy az egyháziak ne keveredjenek politikai ügyekbe. 1768-ban a szultán parancsára több más peloponnézoszi püspök mellett őt is leváltották: onnantól élete nagy részét Áthoszon és Híosz szigetén töltötte. Számos ortodox lelkiségi mű szerzője vagy Szenthegyi Szent Nikodémussal együtt, társszerzője, összeállítója, kiadója. Utolsó éveit egy remeteségben töltötte a helyi hívők szolgálatában. 1805-ben szenderedett el az Úrban. A fenti szemelvények a Szentáldozásról írott munkájából valók, amelyet először 1783-ban nyomtattak ki Velencében, s amelyben a rendszeres áldozásra biztatja a keresztényeket.

A szentáldozás örök mértéke végül is az, amit Aranyszájú Szent János megfogalmazott: „Kit fogadunk szívesen? Talán aki egyszer jön? Vagy aki többször? Aki kevésszer? Nem a számbeli különbség fontos. Akkor vagy kedves, ha ragyogó lelkiismerettel, tiszta szívvel, feddhetetlen élettel jössz ide”.

Nacsinák Gergely András fordítása