2016. július 9., szombat

Nacsinák Gergely András: FÖLKÉSZÜLÉS AZ EUCHARISZTIÁRA

„A szentség valóban Krisztus teste és vére. Krisztus egyháza számára pedig ezek úgy jelentenek ételt és valódi italt, hogy aki ezekben részesül, nem ezeket változtatja át saját emberi testévé, mint bármely más ételt, hanem maga az emberi test alakul át olyanná, mint az erősebb lény, Akinek a hatalma itt felülkerekedik. Amint a vas a tűzbe rakva maga is tűzzé válik, nem pedig a tüzet alakítja át vassá, és amint a tűzzel átjárt vasat már nem vasnak, hanem egyszerűen tűznek látjuk… ugyanígy, ha valaki Krisztus egyházát a vele való egyesüléskor s az ő testéből való részesüléskor szemügyre vehetné, nem láthatna mást, csak egyedül az Úr testét.”[1]
(Nikólaosz Kavaszilász)


Az Egyház legbecsesebb kincse a Szent Eucharisztia: az ortodox kereszténység semmit sem őriz oly féltve, semmi másra nem fordított akkora gondot, mint erre, lévén ez az Egyház létének alapja, a legnagyobb misztérium – „Istennel való kapcsolatunk legtökéletesebb és legtisztább formája”, amint Nikólaosz Kavaszilász írja. Az Isteni Liturgia sem más, mint e misztérium ünneplése, méltatlan foglalata az Eucharisztia drágakövének; fölkészülés a Szent Adományok átváltoztatására, Krisztus Testének és Vérének fogadására. Ezért talán nem árt bemutatni – ha vázlatosan is –, hogyan tekinti az ortodox keresztény hagyomány a hívek Szentáldozásra való fölkészülését.

Az Áldozás gyakorisága

A Szentáldozásra való előkészület hosszát és jellegét mindig meghatározta az, hogy a keresztények milyen gyakran járultak az Eucharisztiához. Napjainkban például a Római Katolikus Egyház szorgalmazza a minél gyakoribb, akár napi rendszerességű áldozást, és ennek megfelelően elenyésző hangsúlyt fektet a fölkészülésre. A másik végletes álláspont, amellyel már az ókeresztény kor egyháztanítói is vitába szálltak, amely az ember méltatlanságára hivatkozva évente alig egyszer-kétszer tartja megengedhetőnek a Szentáldozást.[2] E szemlélet azonban gyakorta inkább lustaságból és hanyagságból táplálkozik, mert – ahogy az atyák is rámutatnak –, ezek a keresztények még a minimális előkészületeket sem hajlandók megtenni, s félő, hogy azért nem iparkodnak rendszeresebben magukhoz venni az Eucharisztiát, mivel annak jelentőségét nem mérik föl; lustaságuk tehát a hit hiányából fakad. Az Egyház által javasolt előkészületek pedig pontosan arra irányítják rá a keresztények figyelmét, milyen felfoghatatlan isteni titok, csoda az Eucharisztia. Ha méltatlannak gondolja magát az ember, tökéletesen igaza is van – csakhogy ez nem ok arra, hogy az emberszerető és könyörületes Istentől, aki meghívja őt e „Titkos Vacsorára”, dacosan távol maradjon. Az Egyház azért is nem fekteti le szigorú kánonokban a Szentáldozás gyakoriságát, s elégszik meg inkább csak egy minimális előírással, mivel az minden egyes kereszténynél változik, nem csak személyenként, de még időszakonként is az egyes hívők életében. Mindenkinek más tehát az „arany középút”, s az áldozás gyakoriságát s az arra való fölkészülést illetően mindenki hallgasson saját lelki atyjára, vagy akár tanulmányozza át maga is a Hagyomány vonatkozó előírásait: ám a gyakoriságtól független rendszerességről biztosan nem szabad megfeledkezni.

Előkészület az Eucharisztiára

Meg kell különböztetnünk az Eucharisztiából való részesülés feltételeit és az arra való fölkészülést.
Elengedhetetlen feltételei az áldozásnak a következők: a keresztség, a hit egysége (vagyis hogy a szentáldozáshoz járuló az ortodox egyház tagja legyen), a haragosainkkal való kiengesztelődés, és természetesen az érvényes Liturgia, amelynek során a Szent Adományok az Úr testévé és vérévé változnak.[3]
Az egyházi hagyomány a következő módokat ismeri el az Eucharisztiára való fölkészülésre:
-    Testi előkészületek - böjt, önmegtartóztatás, az irgalmasság, lemondás gyakorlása
-    Lelki előkészületek - gyónás, ima (különös tekintettel az áldozás előtti imákra)
Mindezeken felül nyilvánvaló előkészületnek számít az Isteni Liturgián való részvétel is, hiszen az maga a misztagógia, az isteni Titkokhoz vezető út:
„A szent titkok elvégzésének eredménye az adományoknak az isteni testté és vérré változtatása, célja pedig a hívők megszentelése. Az előkészületet, és az ehhez az eredményhez és célhoz vezető eszközöket az imádságok, zsoltárok és szentírási olvasmányok jelentik; egyszóval mindaz, amit az adományok megszentelése előtt és után szent áhítattal tesznek és mondanak. Mert igaz ugyan, hogy Isten mindent ingyen ad, ami szent dolog, s mi semmit sem nyújthatunk ezekért cserébe, hanem mindez szó szerint tiszta kegyelem. Azért mégis elvárja tőlünk az Úr, hogy alkalmasak legyünk ezek befogadására és megőrzésére. Nem is adná át ezt a megszentelést olyannak, aki nem így készült föl arra. (…) A magvetőről szóló példabeszédben is ezt fejezte ki: »Kiment a magvető« – mondta az Úr; nem azért, hogy fölszántsa a földet, hanem »hogy vessen«, tehát a szántást és minden további előkészítést nekünk kell már előbb elvégeznünk. Mivel tehát szükség van arra, hogy a titkok vételéhez jó lelkiállapotban és felkészülten lépjünk, ennek is be kellett kerülnie az egész szertartás rendjébe – s benne is van. Erre tehet ugyanis képessé mindaz, amit áhítattal végeznek és mondanak a Szent Liturgia során. Ezek megszentelnek és átalakítanak bennünket, egyrészt, hogy helyesen fogadhassuk be a szentséget, másrészt, hogy megőrizzük a megszentelődést, s továbbra is megmaradjunk ennek birtokában.” (Nikólaosz Kavaszilász)
Aki tehát áldozni szeretne, annak számára mintegy kötelező is, hogy a Liturgia kezdetétől jelen legyen a templomban, a pappal együtt lépjen rá a fölfelé vezető útra, részese legyen a Szent Bemeneteknek, máskülönben hogyan is remélhetné, hogy elér a mennyei oltárhoz, s hogy fokozatosan megszerzi a Szentáldozáshoz méltó belső összeszedettséget és nyugalmat? Aranyszájú Szent János a következőket mondja: „Hát nem tudod, hogy abban az órában a léleknek nyugalommal kell eltelnie? Zavartalan békességre és megnyugvásra van szükség, mert a zaj és zaklatottság tisztátalanná teszi az oltárasztalhoz közelítő lelket.” Az első és legalapvetőbb előkészületet tehát maga a templomi szertartás jelenti.

Böjt

Mindjárt az elején le kell szögezni, hogy a böjt nem szerepel az áldozás elengedhetetlen feltételeként a kánonokban. Amikor az egyházatyák böjtről beszélnek, sohasem csupán a hústól való tartózkodásra gondolnak, hanem a szigorú böjtre, amikor sem tejtermék, sem tojás, sem hal, de még bor és olaj sem szerepel az étrendben. Ilyen értelmű böjt tehát sehol sem szerepel a kánonokban az Eucharisztiára vonatkoztatva.[4]  Azonban az ókeresztény kortól élő szokás az áldozás előtti, változó hosszúságú – leggyakrabban három napos – böjt megtartása. Az egyházatyák és tanítók megannyi írása, homíliája tanúskodik erről. Szent Gennádiosz pátriárka fölhívja a figyelmet a testi előkészületek fontosságára: „Aki meghívja otthonába a császárt, először kitisztítja otthonát; tehát te is, ha Istent tested épületében akarod fogadni, először tisztítsd meg testedet a böjt által.” „Ha a felséges és isteni asztalhoz, a szent titokhoz akartok járulni, szent félelemmel és rettegéssel tegyétek, tiszta lelkiismerettel, böjttel és imádsággal, ne nyugtalansággal és gyötrődéssel, ne zaklassátok szeretteiteket. Ez igazán nem lenne okos dolog és nem mindennapi gőg jele lenne. Ezért fenyegeti és félemlíti meg azokat, akik így cselekszenek: Gondold meg, ember, milyen áldozatban akarsz részesülni, milyen asztalhoz akarsz járulni.” – figyelmeztet Aranyszájú Szent János.   „Áldozás előtt készülj fel, tarts böjtöt erőd szerint” – írja Szenthegyi Szent Nikodémus. Az általa szerkesztett kánongyűjtemény, a Pidálion szerint ez az időszak legalább három nap. E három nap azonban csak a böjt egyik szakasza: a Szentáldozáshoz járuló hívő éjféltől kezdve sem ételt, sem italt nem vesz magához az Eucharisztiáig. „Azon a napon pedig, amikor áldozni akarsz, estétől egyáltalán ne végy ételt magadhoz” – mondja Thesszaloniki-i Szent Simeon. Ezért a Nagyböjt idején, amikor az Előszentelt Adományok Liturgiáját alkonyatkor végezzük, az áldozni készülők egész nap, azaz éjféltől kezdve nem vesznek magukhoz ételt és italt; természetesen csak az, aki lelkileg és testileg is bírja az ilyen aszkézist. A többiek áldozhatnak a vasárnapi liturgiákon, a szokott rend szerint. Végül pedig, noha zsinati kánonok valóban nem írják elő, az összeszedettség hiányát látván az egyház szükségesnek érezte hivatalos formában is kijelenteni az eucharisztikus böjt szükségességét. Az 1986-os genovai összortodox konferencia a hagyományra hivatkozva megerősíti az áldozás előtti háromnapos böjt elengedhetetlen mivoltát.

Önmegtartóztatás

Ez természetesen elsősorban a házastársi kapcsolatokra vonatkozik. A Pidálion ugyanúgy három napban állapítja meg, mint a böjtöt, noha régebben akár két hétig is szokásban volt az áldozás előtti ilyetén önmegtartóztatás. E három nap tehát a testi világ egészére kiterjeszti a böjtöt, hogy az ember még nyugodtabban, összeszedettebben készülhessen Krisztus Testének és Vérének fogadására.
Az önmegtartóztatás ezen felül mértékletességet jelent a beszédben és a cselekedetekben is, ahogy Aranyszájú Szent János is mondja: „Böjtölsz? Tégy róla bizonyságot a következőképp: ha szegényt látsz, könyörülj rajta. Ha ellenséget, béküljetek ki. Ha szép leányon akad meg a szemed, menj el mellette. Hogy ne csak a száj, de a szem, a fül, a lábak és kezek, a test minden egyes tagja kivegye részét a böjtből. Böjtöljenek a kezek úgy, hogy tiszták maradnak a harácsolástól és kapzsiságtól. Böjtöljenek a lábak azzal, hogy letérnek a bűnös látványosságokhoz vezető utakról. Böjtöljenek a szemek is, azt gyakorolván, hogy soha ne pihenjenek meg kéjsóváran csinos arcocskákon, s ne mustrálgatják mások szép alakját. Nem eszel húst? Hát ne fogadd magadba a bűnt szemeiden keresztül sem! (…) Böjtöljön csak a száj is, megtartóztatva magát a gyalázatos szavaktól és rágalmaktól. Mert mi haszna van, ha távol tartjuk magunkat a csirkétől meg a haltól, miközben testvéreinket marcangoljuk és faljuk fel?”

Gyónás

A gyónás talán a leginkább személyre szabott előkészület a Szent Eucharisztiára. Az emberek különbözőek abban a tekintetben is, mennyire szükséges számukra az áldozás előtti gyónás: azoknak, akik rendszeres lelki életet élnek, gyakorta járulnak a szentségekhez, talán kevésbé, akik két-három alkalommal jönnek egy évben, azoknak mindenképpen. De még a gyakorta áldozóknál is egyrészt saját lelkiismerete, másrészt lelki atyjának jóváhagyása jelenti a legjobb tanácsadót e tekintetben. A közelmúltban elhunyt, Görögországban igen tisztelt Gabriella szerzetesnővér így fogalmazott: „Nem rajtunk múlik annak megítélése, mikor áldozzunk, vagy mikor ne. Nem könnyű tisztán látni önmagunkat, önmagunk rossz oldalát. Ezért van szükség a lelkivezetőre. Ezért van szükség a Szentgyónásra is, amely eltávolítja belőlünk azt, ami ott van ugyan, de nem kellene ott lennie.”
Aranyszájú Szent János sem győzi hangsúlyozni a lelki előkészületek fontosságát:
„Senki se lépjen az Úr asztalához lelki éhség nélkül vagy hanyagul, hanem tüzes szívvel, vidám lélekkel és buzgósággal. Ha a zsidók állva étkeztek, saruban és bottal a kezükben, nagy sietség közben, mennyivel inkább kell neked készenlétben lenned. Ők Palesztinába készültek kimenni, ezért éltek utasként. Te pedig az égbe készülsz vándorolni. Ezért mindig készen kell állnunk. Kemény büntetés vár a méltatlanul áldozókra. Gondolj arra: mennyire botránkozol az árulón és ítéled el a keresztrefeszítőket. Vigyázz, hogy vádolója ne legyél Krisztus testének és vérének. Azok megölték a mindennél szentebb testet, te bűnös lélekkel fogadod magadba. Pedig mennyi jót kaptál tőle. Nem elégedett meg azzal, hogy emberré lett, megkínozták, megölték, hanem még egyesül is velünk. Nemcsak hitben, de valóságban is előkészíti a testünket. Mennyivel tisztábbnak kellene lennünk, mikor ezt a Szent áldozatot magunkhoz vesszük. (Szent Pál apostol) az áldozásnak, az egyesülésnek egyetlen megfelelő módját említi: a tiszta lelkiismeretet. A lázas és belső bajban szenvedő nem ehetik kedve szerint, hogy el ne pusztuljon. Mennyivel inkább nem áldozhatunk gonosz vágyakozás közben, hiszen ez a betegségnél is rosszabb. Ha ezt a kifejezést használom, értem ezt testiségre, pénzsóvárságra, haragra, rossz sorsát nem feledőre egyaránt. Egyszóval: a rendetlen vágyakra gondolok. Ha áldozni jössz, mindezeket vesd le, és úgy vedd magadhoz a szent áldozatot. De ne gyere ide könnyelműen és lelki bajoktól gyötörten, csak az ünnep kedvéért. De ha vágyódik a lelked és előkészültél, ne legyen akadály a hétköznap. Ünnep már az, ha jócselekedetet végzünk, jámbor a lelkünk, életünket Isten szerint irányítjuk. Ha így vagy, mindig ünnepeket ülhetsz, és mindig áldozhatsz.” (…) „Ezért is kérlek mindnyájatokat, hogy készületlenül, csak valamilyen ünnep okán ne közelítsetek az isteni Misztériumokhoz, hanem hogyha eldöntitek, hogy részt vesztek az Isteni Liturgián és áldoztok, napokkal előtte tisztítsátok meg magatokat gyónással, imával, az irgalmasság gyakorlásával, ügyelve a lelki dolgokra… ”

Imádság


A hívőknek, akik a Szent Eucharisztiához kívánnak járulni, mindenképpen el kell imádkozniuk a Szentáldozás Szolgálatát (Akoluthía tisz Thíasz Metalípszeosz). Ennek középponti része az a tizenkét áldozás előtti ima, amely valamennyi imakönyvben megtalálható. Az egyházi szerzők sokszor azt mondják, a teljes szolgálatot (amely zsoltárokból, himnuszokból is álló, rövid szertartás) előző este olvassa el a hívő, és áldozás előtt, a templomban (a Hajnali Szolgálat alatt, például), a tizenkét imát. A teljes szolgálat elimádkozása valóban csak előző este lehetséges: azonban a tizenkét imát akár még reggel is el lehet, el kell olvasni. Thesszaloniki-i Szent Simeon azt mondja, ezek nélkül egy hívőnek sem szabad áldoznia.
Az áldozás előtti szertartás egésze, de különösen a tizenkét ima határozottan bűnbánati karakterrel bír. Szenthegyi Szent Nikodémus azt írja, hogy a kisebb vétkeket a bűnbánati imák könyörgéseivel együtt eltörli a Szent Eucharisztia. Ezért is mondja a pap áldozáskor: „Íme, ez érintette ajkaidat, eltörli vétkezéseidet, és bűneidet lemossa”. A halálos bűnök megbocsátásához viszont mindenképpen szükséges a gyónás általi feloldozás is, az áldozás előtti imák nem helyettesítik a Szentgyónást.

A Titokzatos Vacsora

Az ortodox egyház a következő nevekkel illeti az Eucharisztiát: Szent Titkok, Titokzatos Vacsora, Isteni Egyesülés, Mennyei Táplálék. Ezek az elnevezések is utalnak az Eucharisztia fontosságára, de arra utal minden más is: a pompás templomépületek, a szertartási ruhák, az egyházi ének szépsége. Mindezek tanúskodnak az előző századok keresztényeinek buzgóságáról, arról, milyen nagy becsben is tartották a Szent Adományokat. Egyúttal pedig arra is felhívják a figyelmünket, hogy ne legyünk mi sem restek „megadni a módját” az áldozásnak, ha nem is himnuszokkal, festményekkel és mozaikokkal, de lelkünk fölékesítésével. Aranyszájú Szent János mondja:
„Napnál ragyogóbb legyen a kéz, mely megszegi e kenyeret! Teljék meg a száj a Szentlélek tüzével! És a nyelv, ha ízleli az imádandó vért! Gondold meg, milyen kitüntetésben van részed! Milyen lakomát élvezel! Az angyalok rettegéssel néznek feléje. Nem mernek rémület nélkül visszatekinteni rá, mert olyan villámfényes a sugárzása. Nekünk pedig táplálékunk és egészen a mienk. Krisztus teste és vére lettünk: ,,Ki tudná megmondani az Úr nagy tetteit? Ki tudná elbeszélni minden dicső művét?'' (Zsolt 105,2)”

„Az előkészületeknek megfelelő mértékben nyeri el a hívő a kegyelmet. Körültekintően készül fel? Több kegyelemben is lesz része.” (Szenthegyi Szent Nikodémus)

Felhasznált irodalom


Αεράκη, Δανιήλ, Αρχιμ., Πρός θείαν Κοινωνίαν, Πρόσχωμεν 3, 2002, 47-62.

Αναγνωστοπούλου, Στεφάνου, Πρωτ., Εμπειρίες κατά την Θεία Λειτουργία, Πειρεάς, 2003.

Egyházatyák szentbeszédeiből, szerk. Radó Polikárp, Budapest, 1944.

Γαβριηλία, Μοναχής, Η Ασκητική της Αγάπης, 2003.

Γρηγορίου, Ιερομοναχού, Ο Εκκλησιασμός, Άγιον Όρος, 1994.

Μητρ. Χριστόδουλος, Η προσέλευση στη θεία Μετάληψη, Βόλος, 1997.

Μπακογιάννη, Βασιλείου, Αρχιμ., Η Θεία Κοινωνία, Πρέβεζα, 1995.

Νικοδήμου Αγιορείτου, Περί της Συνεχώς Μεταλήψεως, Μυριόβιβλος, 2004.

Nikolaosz Kabaszilasz Liturgia-magyarázata, ford. Orosz Athanáz, Nyíregyháza, 1996.




[1] Orosz Athanáz fordítása
[2] Az egyiptomi sivatag egy szerzetesétől, Theonász atyától jegyezte fel Johannes Cassianus a következő szavakat: „Ha elismerjük is, hogy bűnösök vagyunk, attól még nem kell tartózkodnunk a szentáldozástól. Inkább egyre nagyobb vágyódással siessünk feléje, hogy meggyógyítsa a lelkünket.” Akik pedig évente egyszer-kétszer áldoznak csak „még nagyobb kevélységbe és vakmerőségbe esnek, mikor legalább akkor, amikor egy évben egyszer magukhoz veszik, méltónak tartják magukat a vételére”.
[3] Az Isteni Liturgia akkor számít érvényesnek, ha azt (1) az Ortodox Egyház kanonikusan fölszentelt papja végzi, valamely (2) felszentelt püspök nevében, (3) a nép részvételével, (4) a megfelelő liturgikus előírások szerint.
[4] Mint Vasziliosz Bakojannisz archimandrita megjegyzi, a kánonok hallgatásának oka az lehet, hogy kánonok csak valamely fölmerülő problémára adott válaszként születtek. Az áldozás előtti böjtöt, mint ősi és bevett szokást, nem kellett külön kánonba foglalni. Ugyanezen okból Január ötödikére, a Vízkereszt előtti napra is szigorú böjt van előírva, mégpedig azért, hogy a másnapi szentelt vizet a hívők méltó módon fogadhassák. Ha böjtölni kell a vízszentelés előtt, mennyivel inkább böjttel kell felkészülni a Szent Eucharisztiára!