2016. július 9., szombat

RÉGI MAGYAR SZERZŐK ÁTHOSZRÓL - Nacsinák Gergely András

Az áthosz-hegyi szerzetesi köztársaság egyedülálló hely az ortodox szerzetesség világában. A félszigeten kizárólag szerzetesek élnek: a húsz, közös életrendet követő monostor mellett számos kisebb monasztikus település (úgynevezett szkíti), valamint magányos cellák, remetelakok adnak otthont a számos országból érkezett több mint háromezer szerzetesnek. Fennállásának ezer-egynéhány esztendeje alatt a világ csaknem minden pontjáról érkeztek zarándokok és kíváncsi érdeklődők a Szent Hegyre; néhányan hazánkból is megfordultak ott már a 18-19. században is. Az alábbiakban abból a nem túl nagyszámú tudósításból szemezgetek, amelyek ebből az időszakból maradtak ránk az Áthosz-hegyet illetően.



Valóban kevés: néhány rövid ismertető az 1770-es évekből és egy útleírás a Földrajzi Társaság egy tagjának tollából, 1891-ből. Ezeknél elevenebb, frissebb beszámolókat viszont – meg kell, hogy valljam – azóta sem találtam; s amellett, hogy szerzőik nagyobbrészt értetlenséggel vegyes szimpátiával szemlélik a Szent Hegyet és lakóit, érdemes föllapozni ezeket a tudósításokat, már csak az azóta eltelt idő miatt is. Nem tudom például bizonyos nosztalgia nélkül olvasni a sorokat, ahol a Földrajzi Társaság utazója, bizonyára kiváló tudós, kiemeli, hogy hála a modern utaknak, Szalonikiből immár huszonnégy óra leforgása alatt el lehet jutni az Áthoszig. Én bosszankodni szoktam, ha három óránál tovább tart. Valahány szerző egyetért abban, hogy az Áthosz-hegy környéke lenyűgöző vidék; és csaknem mindannyian meg vannak győződve arról, hogy az itt lakók valami egészen különös csodabogarak, valószínűleg nincs ki a négy kerekük. 1877 őszén Jurány Gusztáv a Vasárnapi Ujságban jelentetett meg egy kis ismertetőt Az Athos zárdáiról:

„Gyönyörü őserdő fedi be az egész hegylánczot, és az utazó szeme mégis itt-ott megpillanthatja a két tengeröbölnek a nap sugaraiban csillogó tükrét. Alant, a parton, jókora távolságban egymástól és falakkal körülvéve magaslanak ki középkori kastélyokként a zárdák, és magányosságukkal buskomor érzelmeket gerjesztenek a természet gyönyörei felett ujjongó szivünkben.”

A czikkíró az „önkinzók”-ként emlegetett remetékről nincs valami nagy véleménnyel, annak ellenére, hogy – valószínűleg tudtán kívül – az aszkézis egyik legszebb, általam ismert meghatározását adja:

„Az ilyen állapot elviselésére már csak az olyan életunt ember vállalkozhatik – mondja –, kinek világ- és embergyülölete fölöslegessé, sőt, terhessé teszi még egyetlen ember társaságát is. Nem is kell az ilyennek ház, kert, vagy szőllőhegy. Az őserdő legregényesebb pontjain, kiszögellő sziklacsucsokon, vagy az árnyékos völgyek valamelyik zugában tünnek fel gunyhói vagy barlanglakásai az igazság eme tökéletesen begyakorlott mestereinek (az asketes szónak ez az eredeti jelentése).”

Ugyanez a téma száz évvel később, Dr. Havass Rezső földrajztudósnál: „aki annyira meghasonlott a társadalommal, hogy csak egy vagy két egyént tud maga mellett megtűrni…” – ami azért jelzi azt, hogy nem csak manapság tűnik oly nehéznek megérteni a szerzetesek, vagy pláne a remeték hivatását. Mindent összevéve azért Havass Rezső – alighanem az egyetlen a szerzők közül, aki maga is járt a félszigeten – jóval árnyaltabb képet nyújt a szerzetesekről:

„Az uralkodó szellem könnyen jellemezhető: komoly és ájtatos; nyájas őszinte, de a legnagyobb mérvben korlátolt. A szerzetesek azt tartják, hogy az embert nem a tudománya szerint, hanem munkássága, továbbá az imádságban és az önmegtagadásban való buzgósága után kell megítélni, s hogy mit jelentenek: imádság, önmegtagadás és munka, ezt a szerzetesi szabályok határozzák meg.”

Ezek után csodálkozva és kissé elismerőleg jegyzi meg, hogy „a hely elzárkózottsága, az egyhangu szerzetesi élet s a biztonság tudatából származó egykedvűség” ellenére mégis mennyire hasonlít Áthosz a modern államokhoz: „Van évenkint szabadválasztás által megujuló kormánya, évenkint megszavazandó budgetje, deficzitje, adóssága és rendőrsége. Az adósság főleg a legutóbbi fölkelésnek a következménye…” – ami fölkelés nyilván az 1821-es görög szabadságharc. Ha pedig egy államnak budgetje és deficzitje, mi több, adóssága és rendőrsége van, mégsem lehet oly elmaradott. De a félsziget jellegzetes növénytakarójának máig legbővebb magyar nyelvű leírását is Havassnál találjuk:

„A dél növényei keverednek az éjszakéival. Az olajfa a tölgygyel, a narancsfa a fenyővel. A bejáratnál mintegy kaput képező meredek sziklatömbökön (ti. a Megalí Vigla hegylánca, Áthosz északi határán) s az Athosz felső vidékén a karcsú mondola és luczfenyőt találjuk. A Szent hegynek hosszúra nyúlt területén a platán, bükk- és tölgy-; az olaj-, füge-, dió-, gesztenye-, mogyoró-, eper és másféle gyümölcsfák; borostyán cserjék, masztiksz bokrok s az örökzöld arbutus egy összefüggő lomberdőt képeznek, melyből a sudár cziprusok nyulánkan emelkednek ki. Az arbutus, mely másutt csak cserje, itt 3-4 méter magas fa. A szőlő, a mirtus, rózsanövények, csere-galagonya, koronilla, globularia, a fákon, a földön, a sziklafalon szanaszét kúszó repkény s a színben gazdag és illatos virágok még változatosabbá teszik a növényzetet. De legjobban feltünik az Athoszon a gesztenyefák buja tenyészése, és majdnem azt hinné az ember, hogy a gesztenyefa ős hazájában van”. (Mint ahogy csakugyan ott is van: a szelídgesztenye a mediterráneumban őshonos.)

A Vasárnapi Ujság szerint „Az Athos zárdái az ó-hitüek vallási felfogásában csaknem ugyanazon helyet foglalják el, melyet a Vatikán a római-katholika egyházban. Központját képezi ezen zárdahegység a keleti egyház Magyarországtól a Csöndes-óczeánig és a Jeges-tengertől Egyiptomig terjedő birodalmának. És a mint alább látandjuk, ezen vallási felfogás nem puszta eszménykép, nem valami elvont hitágazat, hanem igen gyakorlati következményekkel bíró és életbe átmenő követelmény. A görög világ minden tartományából folynak ide a vallási buzgóság arany forrásai, és a fentebb említett nagy birodalom fejedelmei vetélkednek egymással a zárdák mesés gazdagságu építkezésében és felszerelésében.”

Ugyanakkor osztja korának lesújtó véleményét az ortodoxiáról:

„A mi mindenütt feltűnik a kelet tartományaiban, hogy nem is annyira a nyelv- és fajrokonság, mint a vallási egység köti össze az embereket, ugyanez tapasztalható már az európai Törökország keresztényeinél is. (…) Hiszen nem is volna képes ezen saját belső élettel oly kevéssé bíró egyház mégis oly lelkesítő és fentartó hatást gyakorolni híveire, ha más felekezetek ellenében oly kizáró nem volna.”

A legrégebbi, általam föllelt leírás azonban száz évvel korábbról való, és egy elbűvölő kis könyvecskében lehet rábukkanni, amely Győrött jelent meg 1791-ben. „Sokféle. Első Darab. Írá ’s egybe szedé Sándor István” – ez áll a címlapon. És valóban: a kornak mindenféle érdekessége össze van gyűjtve benne, fejezetek Az Ángoly iddogálásról és A Spanyol kevélységről, a naptárakról és a botanikáról, valamint „rövid, sommás gondolatok” is, mint például, hogy „a’ valóban bölts ember a’ második felét az ő életének kéntelen arra fordítani, hogy a’ balgatagságokat le-tegye, mellyeket az elsőben öszve-gyüjtött”, amivel mélyen egyet tudok érteni. E tömérdek furcsaság közepette jut öt lap az Áthosz-hegynek is:

„Ezen hegy melly egyébként szent hegynek, Monte Santo, a’ Törököktől pedig Ajnurus Daginak neveztetik, Álbánia ’s Matzedónia között fekszik Görög Országban egy fél szigeten, melly az Egyei tengerbe bé-nyúlik, ’s foglal magában sok egyéb hegyet, mellyek a’ fél szigetnek a’ hoszszát elállják… Mindazonáltal ezen hegyek közt tsak egy találkozik, melly egyedül Áthósnak neveztetik, ’s mellyet egyedül illet ez a’ nevezet.”

„A Barátok, kik a ’szent hegy’ lakosainak neveztetnek, épen nem hívalkodók, hanem az ő mindennapi Isteni szolgálatjok mellett minden kézimunkát üznek, olaj ’s szőlő hegyet mivelnek, Átsok, Kovátsok, Takátsok, Szütsök, Szabók, Vargák, Kővágók, Kőmivesek, ’s több a’ féle.”

„A ’Barátok’ igaz szentségének ’s igaz Vallás’ tanításának nagy híre van szerte széllyel. Az ő Monostoraiknak ’s Templomaiknak harangjok vagyon, mellyek másutt a’ Görögöknek meg nem engedtetnek, ’s a’ tengeri tolvajok ostromlása ellen magos és erős fallal körül vannak véve, ’s fegyverrel meg-rakva”.

„Igen sanyarú életet viselnek, soha húst nem esznek, hanem többnyire veteménnyel, olaj, füge, s egyéb fa gyümöltsel, fog-hagymával, sajttal, kenyérrel ’s hallal (:ki-véven némelly napokat ’s a’ böjtöt :) élnek. Az ő böjtjök nagy és sokféle’ s mivel a jó levegő is fozzá járúl, tehát sokáig, ’s nem kevesen száz esztendőn felül élnek.”

Van azután egy megjegyzés, amellyel kapcsolatban kétségeim támadtak:

„Az ő sanyarú életek mellett egy kevéssé nevetségesnek látszik, hogy ők az ő hegyöken azon kívül hogy semmi Aszszonyokat nem türnek de még leg-kissebb nőstény állatot sem szenvedhetnek.” – ezt most akkor úgy értsem, hogy a barátok élete amúgy is olyan sanyarú, hogy attól már igazán fogadhatnának asszonyokat meg teheneket is a félszigeten?

A cellák, azaz a lakóépületek a Sokféle szerzője szerint tágasak, és általában rosszul megépítettek, de minimum rossz fekvésűek. Azonban a monostorok nemegyszer ezeréves katholikonjainak – azaz főtemplomainak – fenségét még ő sem vonja kétségbe:

„Az ő Templomaik ellenben igen fényesek, és olly szépséggel bírnak, melly mindent fellyül halad, valamit tsak az új Görögöktől várhat az ember. Ottan ’a láb-allya többnyire merő márvány, mindenféle ki-rakot munkával, ’s a’ fedele a’ Templomnak, melly ólommal bé-van fedve, ragyog a’ verőfényben, mint az ezüst.”