2016. július 9., szombat

Thomasz Vamvínisz protopresbiter: Böjt és egység

A böjt az emberi nem történetének legdöntőbb, legválságosabb időszakaihoz kapcsolódik. Valamennyi nyomorúság kiindulópontja a böjt elhagyása volt az ősszülők részéről a Paradicsomban. A későbbi időkben az emberek legelutasítóbb megnyilvánulásai Istennel s az Ő törvényével szemben a telítődés és ittasság eredményei, míg a legmagasabb és legszentebb tapasztalatok mindig a böjttel együtt jártak, s ez így is van mind a mai napig.

A böjt, amelyet szuverenitásunk aszkéziseként kaptunk a Paradicsomban, a test kényszerítő szükségeivel szemben a szabadság fegyvere gyanánt szállt át az Ószövetség Igazaira és Prófétáira is. A próféták legnagyobbja, Keresztelő Szent János pedig a böjtölők legnagyobbja is: életének példáján keresztül mutatta meg a böjt valódi tartalmát, feltárta az önkéntes nélkülözésben rejlő lelki gazdagságot. Megmutatta, hogy a böjt „a kegyelem előfutára”. Utat nyit bennünk ahhoz, hogy Krisztus beléphessen hozzánk. Nem a természet elutasításának vagy az iránta való gyűlöletnek az érzése tölti el, ellenkezőleg: a természet dicsőségének helyreállítását keresi. Küzdelem az uralomért az anyagi szükségszerűség fölött, kísérlet a teremtett felszabadítására a teremtettség kötelékei alól. Ez a hősi cselekedet azonban természetesen meghaladja az emberi lehetőségeket. Az Isteni kegyelem műve, amellyel együttműködik az emberi lény.

A böjti küzdelem, amennyiben ortodox alapokon áll, s nem valamiféle buddhista elgondolás alapján, a kegyelem kapuja. Nagy Szent Vazul ezt igen kifejezően világítja meg: „Ha uralkodsz a hasadon, a Paradicsomban fogsz lakni, ha nem, a halál martalékává leszel”. A lelki halál a telítődés folyománya, míg a kegyelem Paradicsom a tartalmas önmegtartóztatás gyümölcse.

Ebben az írásban a keresztény böjt egy olyan aspektusát szeretnénk megvizsgálni, amelyre általában nem fordítanak figyelmet. Ez pedig az Egyház Testének megtapasztalása.

Általában úgy gondolunk a böjtre, mint egyéni akaratunk hőstettére, amely nem rendelkezik közösségi-egyházi jelleggel. Az ortodoxok böjtje azonban egyházi cselekedet is egyúttal. Az Egyház tagjaiként böjtölünk. Olyan életmód, amelyet Krisztustól és apostolaitól tanultunk, s amely valamennyi szent előtt kedves volt. Csakhogy amit Krisztus tanított, s ami kedves volt a szenteknek, az az Egyház egységének alapja. Következésképp a böjt is fontos eszköz, amelynek segítségével erről az egységről tapasztalatot szerezhetünk.

Ezt az igazságot két szempontból is szemügyre vehetjük.

Amikor böjtölvén megtartjuk az Egyház előírásait, valamennyi tagjával kapcsolatba lépünk e közös életrend által. Létrejön a közösség és az egység, elsőre talán pszichológiai szinten, amelynek az az érzés köszönhető, hogy a küzdelemben, amelyet vívunk, osztozunk az egyház minden lelkiismeretes tagjával. Szabadon engedelmeskedünk az Egyháznak, amely böjtöl. Amikor különösebb ok nélkül áthágjuk ezt a rendelést, rést ütünk ezen az egységen. Az önállóságot és az önkényességet választjuk; kétségbe vonjuk kánonjainak érvényességét és lelki-szellemi tartalmát.

Meg kell jegyeznünk, hogy az Egyház, kánonjaival együtt nem arra törekszik, hogy egy bizonyos típusú embert hozzon létre, elmosva minden egyéni különbséget. Az egyes embereknek megvannak a maguk sajátos jellegzetességeik. „Valaki”, akinek nem kell elveszni a „sokak” között. Az egyház kánonjai az emberi személyről való gondoskodásra irányulnak, az anyagi szükségszerűségek alól való fölszabadítására, mentesíteni a szenvedélyek torzításaitól. Fel akarják éleszteni „Isten hasonlatosságára”, s ezért megjelölik a lelki halál tartományainak határait, hogy távol tarthassák tőle a hívőket. Az isteni életnek viszont, amely felé a hívek törekszenek, nincsenek határai.

Krisztus főpapi imájának megfelelően, a tanítványok egysége dicsőségének szemlélésén alapszik. „Megosztom velük dicsőségedet, amelyet nekem adtál, hogy egy legyenek, amint mi is egy vagyunk” (Jn 17;22). A böjt tehát olyan eszköz, amelyen keresztül megtapasztaljuk az Egyház egységét abban a mértékben, amennyire aszkézise „magához vonzza” Isten kegyelmét.

Krisztus szavai szerint a böjt oka Krisztus, a Vőlegény távolléte: „Jönnek napok, amikor elviszik tőlük a vőlegényt, és akkor majd böjtölnek” (Mt. 9;15). Ugyanakkor Szent Pál szerint az önmegtartóztatás – amelynek csupán egy része az ételektől való lemondás – a Szentlélek gyümölcse (Gal. 5;22). A tápláléktól való felszabadulás ekkor gyakorlattá válik azokban az időszakokban, amikor „keressük” a Vőlegényt, és természetes állapot olyankor, amikor Lelke magához emeli az emberi szívet. Ez az előrehaladás a Vőlegény keresésétől addig, míg be nem lép a szívbe, lépésről-lépésre való előrehaladás a szétforgácsolt világ meghasonlottságából Krisztus főpapi imájának „egy legyenek, amint mi is” egysége felé.

Az ortodox böjt tehát egyházi cselekedet, amely egybekovácsolja az Egyház testét.

Nacsinák Gergely András fordítása