2021. november 1., hétfő

G. Gabriella: Megérinteni az őszt és várni a karácsonyt

Minden nyár végén elkezdődik valami. Folytatódik és elkezdődik. Valami életérzés, spontán hangulat, előre nem várt öröm. Nálunk csak úgy hívják: ősz. Csakhogy nem tudom, én minek nevezhetném mindezt, ezért inkább leírom.

Szóval leírom…
A gyenge, még nem gyötrő, inkább csak enyhe-kellemes bágyadtságot hozó náthás érzést, a falusi élet szárazág égető fanyar füstszövetét a levegőben, de csupán távoli illatként. Az egyre korábban leszálló esték eleinte csak fátyolszerűen párás, majd egyre inkább köddé váló lecsapódását a talaj felett, mely lassan-lassan emelkedik mind feljebb, hogy bevonja a létezők sokaságát. Ezeken a rövidülő délutánokon rendre különös hidegszagot hoznak a szelek, s bár hasonlítanak ezek az aromák a közelgő hóéra, még nem a telet sejtetik, hanem a halódó, lehulló levéltömegek utolsó életjelét a faágakon, de leginkább már a földön. Ahogy az eső, a dér, a ködpára és a déli napfény együttes hatására összetapadnak, eggyé válnak, pusztulnak, s a maradék kevés növényillatot , ami áprilisban kinövesztette őket a rügyekből, most kivetik még utoljára a levegőbe. A levelek búcsúajándéka ez az illat. Nem a virágoké, hanem a zöld színtestekből fölépülő fonatok, erezetek, szálak sárguló, piruló, majd barnuló játékának pompás aromája. Persze jönnek a virágok is: krizantémok, dáliák, árvácskák vidám-komor ágyásai a falusi házak udvarán, az utcák betontartóiban, a parkokban és a temetőkben. Október végén már ajándék, ha pazarul fogad ez a látvány, mert ilyenkor már a hópelyhek mikroszerkezetéhez annyira hasonlatos dércsillám kövesíti meg, majd hullatja le a szirmokat. Különösen látványos ez a szűzfehér krizantémokon, ahogy a szirmok töve kávészínné „rozsdásodik” és szétporlad. Az ő haláluk is búcsúillat. Nem a zöld-sárga-barna zamatok égbe kiáltása ez már, hanem a léggel vegyült fanyar őszi virágillatok jellegzetes harmóniája.

Ám nemcsak a növényeknek és a füstnek, hanem a ködpárának is van illata, és talán ez az, ami leginkább emlékeztet a télére, és persze ott van a dér is – a harmatnak ez a fajta hideg változata, ami a reggeli tejüvegszerű ablakon át kipillantva a kertekre, már az adventi, karácsonyváró boldog – és kifejezetten gyermekkorhoz kötődő – decemberek első hótakaróinak látványát juttatja eszünkbe. A szívünk ekkorra már túl van a természet emésztődése felett siránkozó, meg az élet rövidsége felett búsongó, vagy gyakorta csak szorongó óráin, és immár a kinti zúzmaraszálkákban is megleli a szívet melengetőt, az örömtelit. A kerek gerezdekből álló sütőtököt, a sárga, az okker, a barna, a drapp, a narancs, a vajszín, a szürke és a zöldesbarna megannyi árnyalatában. Élvezet hámozni a hasábokra vágott szeleteket, kiszedni a nyúlós magházat, s a sütőben látni, mint aszalódik, melegszik, sül. Az égett fedőréteggel terjed az édeskés illat, meg az ételgőzzel szivárgó melegség a lakásban: az otthon, az otthonérzet, a béke és megnyugvás melege. A szeletkék narancsszínű, vörösesbarna széle és az aranyszínben ragyogó gyantás nektár látványa, amint csorog alá a kanálról, és a parányi diószilánkok kesernyés-sós íze. Ízek, színek, látványok, melegség, aromák, szürkébe hajló bronzszínű délutánok, tejszerű ködsáv a kerteken kora reggel és a sötétség leszálltával, félkopaszon, sárgán, téglaszínűn bólogató fák, dércsípte bogyócskák: narancsszín, fakósárga, piros, kék… Ökörnyálas gesztenyefák, pattanó burkok, kesernyés illat, füstfanyar légáramlatok, szelídgesztenyék, termésdíszek...

Hát, ezeket akartam leírni.

Meg a teafüvet a bögre alján, ahogy a forralóban lobogó víz rácsobog, minek gőze száll erre-arra, amerre útja engedi, s már oldódik is a ciklámen alkaloid, megfesti a vizet, élénkpirossá, meggyszínűvé varázsolja, s tovább párolog az immár rózsaszín pára. Ikrás akácméz csobban a kerámia alján, míg a citrom savanyú-élénkítő cseppjei, meg a narancs édeskés illata járják át a levegőt, a trópusi égöv szabadságát lopva be a novemberi délutánok fészekmeleg világába. Meggy, fahéj, vanília, szegfűszeg, mangó keveréke elegyedik a citrusok illatával.

Így ülök le a nappaliban bögrével a kezemben. Ha esős a délután, áztató, nyugtató apró cseppekben gyengéden hulló, finoman koppanó őszi eső öleli körbe a természetet, és vele a lelkemet. Ez nem a nyomasztó, nem a depresszióba taszító borús, hanem a szellemet tisztító, nyugalmas délutánok hangulata. Ilyenkor a szív kellemes, andalító melankóliába vonul el. Nem szomorú, nem szenvedést rejtő érzelmi állapot ez, hanem egy lecsendesedett, kis időre megállított idő, melyben a lélek képes elfordulni a hétköznapi feladatok monotonitásától, a megszokott tennivalók, kötelességek és biológiai szükségletek automatikus sokadalma elől, s megnyitja önmagát a magasztosabb, fennköltebb, a lét tágabb összefüggéseit fürkésző gondolatoknak. Költeményeket, aforizmákat, naplófeljegyzéseket, leveleket olvasgat vagy épp ír. Nem doktori disszertációk tudományos szigorral írt eszmefuttatásait, nem is ezoterikus álbölcsességeket, de Rilkét, Pilinszkyt, Kierkegaard-t, zsoltárokat. Közben teát kortyol, tovább olvas, majd kipillant az ablakon, s a legnagyobb nyugalommal konstatálja, hogy kint változatlanul hull az áldott permet.

Míg más délutánokon süt a nap, és ez a bágyadt ragyogás, ez az óarany-bronzos sugárzás sokkalta szívszorítóbb tud lenni, mint a piszkosfehér kupolával fedett ég. Ám a lélek ekkor sem mindig húzódik magányba, erőre kap és gondolkodik. Számba veszi, amije van: mennyi minden termett a földből, s hogy milyen kegyes még most is az időjárás, ha engedi, hogy néhány órára levessük a kabátunkat egy ligetben. Elgondolkodik, és örül, mert elégedett, és derűs szívvel tekint a jövőbe, az ősz maradékára, mint nyolcvan év felett minden napra, amit még erőben tölthet.

Ám vannak másmilyen napos délutánok is. Ekkor nem is az ilyenkor szokványos életérzések, nem a közhelyesnek számító elmúlás-fájdalom facsarja a szívet, de sokkal kifejezettebben a „soha nem volt és már soha nem lesz” gyötrelme.

„Soha nem lesz” - nem is a ránk szabott idő rövidsége miatt, hanem mert ezt az ítéletet mérték ki nekünk az idő kezdete előtt. Nem tudhatjuk, honnan is tudhatnánk, miért épp ezt a „soha nem lét”-et mérték ki, meglehet, hogy csak értelmi felismerésünk csekélyke szabad területe nem enged láttatni tovább – lehet, hogy eleve nincs tovább. De az biztos, hogy egy efféle november eleji délutánon, mikor a napfény az évszakhoz képest csalafintább világossággal árasztja el az avart, az ember szűknek és szorítónak érzi saját életét, s benne minden lehetőséget, amit tartogat. S hogy még ezek a lehetőségek is annyi, de annyi mindentől függnek: idegen akaratoktól, határidőktől, adminisztrációtól, mások kedélyállapotától, mások egészségi állapotától, anyagi helyzettől, politikától, jogszabályoktól, időjárástól, fizikai törvényszerűségektől… és ez a mérhetetlen szűkre szabottság soha máskor nem nyomja meg úgy a lelket, mint egy novemberi délután kettő és három óra tájban. Egészen addig kitart ez az állapot, míg az aranyló órák a falevelekhez hasonlóan el nem veszítik életteltségüket, meg nem barnulnak, s válnak eleinte rézszínűvé, majd be nem rozsdásodnak, s lassacskán, mégis kérlelhetetlenül hamuvá nem porladnak: galambszürke, majd elefántcsontfekete jelenné. A lakásból nem érzékelhető ilyen tisztán ez a folyamat, csak a rozsdásodás úgy-ahogy, de a porladó sötét néha szürke, néha éjkék árnyalatai nem rajzolódnak ki a mesterséges fényből. A lezuhanó este, mint hirtelen leszakadt redőny megsemmisíti a nappalt, mintha már akkor véget érne egy nap, s már semmi érdemit nem tartogatna. Semmi munkát, semmi találkozást, semmi meglepőt – csak a lefekvéshez készülődés lusta nekiszánását, a pihenést követő nap reményét – hát ha történik majd valami új, amiért ezen az estén még remélni érdemes, és kitartani a fogmosásig, a tusolófüggöny elhúzásáig, az ágyban az álom elérkezéséig.

És még valamit:

Az ősz boldogító ragyogásán átfénylik a gyermekkorból megmaradt és az emlékek mélyén borostyánná konzerválódott karácsonyok naiv öröme, a még semmit nem váró, és épp ezért, talán tényleg csak épp ezért mindennek örülni tudó elme. Igen, átfénylik, hisz a lankadó, aszalódó levélmintázatok pedrődő szélei azt sejtetik, azt a bizonyosságot vetítik előre, hogy a lassacskán így megkopaszodó faágak egészen lemeztelenednek, hogy aztán pergő, lisztfinom fehér szemcsék takarják be ragyogóan hideg tisztasággal. És ez a tisztaság nem csupán a természet rendje szerint való. Hiszen e kristályos égi lehelet, miként a zúzmaracsillámok, a Megváltó érkezését készítik elő, kitakarítva mintegy a világot, megérintve, meghintve a fákat az angyali lehelettel, mely a hőmérséklettel kölcsönhatásba lépve ráfagy a gallyakra, a törzsre, hogy aztán a jászolnak való deszkákat simára gyalulják belőlük. Nos, ezért az ősz szégyenlősen, magába fordulóan hordozza a decembert, s ez által hordozza a karácsonyt is. Ez a várakozás eltagadhatatlanul az ősz legnagyobb reménysége - olyan intenzív, hogy egyszer csak böjtté magasztosul. Nem a kassza előtt kígyózó sorok dühödt-gyötrelmes várakozásáé, hanem a menyasszony édes türelmetlenségéé, melynek minden pillanatát áthatja, akár egy lédús, mézízű körte, a vőlegénnyel való majdani találkozás gyönyörűsége.

Mert azaz egyedüli bizonyosság, hogy eljön.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése